Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - FIGYELŐ - Wiliam Faulkner: Alkonyat (Koncsol László fordítása)
Wiliam Faulkner Wiliam Faulkner 3897-ben született; ö a modern amerikai próza egyik leg- jelentősebb alakja. Délen született, élete nagy részét ott Is töltötte, s jóformán egész életében szűkebb szülőhazája, az amerikai Dél emberi és társadalmi problémáit ábrázolta regényeiben és elbeszéléseiben. Több regénye, novellája magyarul is megjelent (Az öreg, Megszületik augusztusban, Sírgyalázók novellái a Nagyvilág című magyar világirodalmi folyóiratban). Alkonyat című elbeszélése These 13 című, 1931-es, első novelláskötetében jelent meg (tehát 1924 és 1931 között írta meg Faulkner), később gyűjteményes kiadásban a The Collected Short Stories című könyvben. A fordítás egy szovjet antológia alapján készült (Modern American Short Stories, Moscow 1960). Különös, megfoghatatlan világot ábrázol Faulkner ebben a novellában. Nancy, a néger asszony, várja Jesust, a férjét, aki elhagyta őt. Várja, de fél is tőle. Csupa fojtott, s csak néha-néha felvillanó ellentét, gyűlölet és szeretet, félelem és várakozás között, majdnem eredménytelenül, alig egy-két biztos kapaszkodóval a novella cselekményében. Faulkner szimbólumokat, a tudatalattiból feltörő érzéseket ábrázol a novellában, s ha szociális tartalmat keresünk benne, ami ennél a témánál elkerülhetetlen, újra csak Faulkner lélektani szimbólumaira lehet hivatkoznunk: szociális tartalma is a néger Dél szerencsétlenjeinek lelkében élő várakozás és rettegés. alkonyat Jeffemsonban a hétfő semmit sem különbözik manapság a többi köznaptól. Az utcák kövesek, s a telefon- és villamostársaságok egyre több és több fát vágnak ki — árnyas tölgyeket, juharfákat, fehér akácfákat, szilfákat —, hogy vasoszlopokat ültessenek a helyükre, duzzadt, kísérteties és vértelen szőlőfürtökkel, s van egy mosodánk, amelynek alkalmazottai hétfőn reggel járják körül a várost, hogy a batyukba kötött ruhát élénk s?ínű, külön erre a célra gyártott autókba gyűjtsék: egy hét szennyese suhan most kísértetszerűen, riasztó és idegesítő elektromos dudák nyomában, a gumi és aszfalt nyújtott és elhaló lármájával, mint a repedő selyem, s még a néger nők is, akik régi szokás szerint mind a mai napig vállalják a fehérek szennyesének mosását, gépkocsin szállítják haza a mosnivalót. Tizenöt évvel ezelőtt néger asszonyok lepték el hétfőn reggel a csöndes, poros, árnyékos utcákat, mozdulatlan turbános fejükön lepedőbe kötött ruhásbatyukat egyensúlyoztak, majdnem akkorákat, mint egy-egy gyapotbála, s cipelték, hozzá se nyúlva, a fehér házak konyhaajtajából egy-egy megfeketedett mosó- fazékig, a Néger sor valamelyik kunyhójába. Nancy is fejére emelte a maga batyuját, s a batyura helyezte a kerek, fekete szalma- kalapot, amit télen-nyáron viselt. Nyúlánk termete volt, hosszúkás, bánatos ábrázattal, s ahol néhány foga hiányzott, be is horpadt egy kicsit az arca. Néha elkísértük, le >a sikátoron, majd a legelőn át, s néztük, ahogy a batyut meg a szalmakalapot egyensúlyozza: nem dőlt előre, nem billegett a teher, még akkor sem, amikor Nancy leereszkedett az árokba, a másik oldalon kimászott belőle, s végre átbújt a kerítés alatt. Négykézláb ereszkedett alá, átkúszott a mélyedésen, fejét mereven hátraszegve — rajta a batyu, szilárdan, mint a szikla, vagy mint egy léggömb —, hogy ismét talpra álljon, és folytassa útját. Előfordult, hogy néger férfiak rakták fel és szálították haza a mosni való szennyest, de Jesus nem segített Nancynek, azelőtt sem, mielőtt Apa kitiltotta őt a házunkból, sem amikor Dilsey megbetegedett, és Nancy járt be hozzánk főzni. Ebben az időben — Dilsey betegsége alatt — történt, hogy a sikátoron lementünk Nancy kunyhójához, hogy megmondjuk, jöjjön, csinálja meg a reggelit. Az árok szélén megáll-
