Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Külvárosi mennyország — Molnár Ferenc Liliomjának bemutatójáról

életművének attitűdjéből nem is hiányzik a miszticizmus felé fogékonyság, itt ez a másvilági szín mindössze költői fogás, a megszakadt mondanivaló bravúros folytatása, Liliom jellemének makacs továbbszínezése. Ennek a másvilágnak az ajtaja tulajdonképpen Hollun- derné szegényes fényképész műterméből nyílik, Liliom mondanivalója és magatartása sem változik, az ismert gyermekjáték csóka csőreinek fekete-fehér, menny- és pokolvillanása itt nem választja el a földitől a földöntúlit. Az egész külvárosi mennyország is a valóság szolgálatába lép, valahogy úgy, ahogy Valery mondja: „A valóságot csak képtelenséggel lehet kifejezni“. Csak ebben a képtelen színben nyílik alkalma Liliomnak, a bohóckodó csirkefogónak (s részint a haldoklás monológjában), hogy valamit belülről is mondjon magáról. Ha előbb mondta volna, máshol, közelebb a hintákhoz és ringlispilekhez, hamisan hangzott volna. Ott a fogalmazó faggató kérdésére: miért ütötte meg a kis cselédet, legfeljebb megrántotta volna a vállát, de itt már így felelhet: „Mert úgy összegyöttünk... ő is mondott valamit, aztán én is mondtam ... és neki igaza volt... és én nem tudtam rá mit felelni... és akkor... (a torkát mutatja)... itt úgy fölment nekem ... és megütöttem." A másik vallomás is csak ide illik, pedig nagyon fontos mondanivalóról van szó. Amikor a mennyei fogalmazó megkérdezi, miért nem fogadta el a házmesterséget, Liliom így felel: „én nem vagyok házmester. A házmester ... ahhoz házmesternek köll lenni." Az, hogy Liliom nem házmesternek való, igaz, előbb is tudtuk, már a második képben Muskátné így jellemzi a ligeti csalo- gatót: „Ott a szép művészet, az való neked. Művész vagy te. Nem vagy te tisztességes ember." A szarkazmusnak és az önvallomásnak ez a két íve itt hajlik össze s itt nő a humoros szavakból magasabb szimbólum.

Konrád József rendezői erényeit dicséri számos részletmeyoldás (pl. A verklis következetes atmoszférát erősítő szerepeltetése), sok ötlet, melyet az egyes jelenetekbe tudott sűríteni, a leglényegesebbel azonban adós maradt, az egységes stílusmegoldással, az egyes jelenetek átfogó koncepciójával. Ez okozta aztán azt, hogy a pantomimtói a brechti Koldusoperáig és népszínműig keveredett és hullámzott az előadás stílusritmuson. A nyitó és záró jelenet népszínműnek iis beillett volna, a fényképész- jelenetek tiszta pantomimok voltak, s helyenként a szcénikai megoldások is aszinkronban voltak magával az előadással. Tudom, hogy a komáromi színház tájoló jellegénél fogva már eleve bizonyos puritán megoldásokat igényel, éppen ezért ebben az irányban is sokkal merészebb leegyszerűsítéseket kívántam volna. Különösen ha figyelembe vesszük azt, amit már elöljáróban is említettünk, hogy a darab 1909-es vígszínházi bemutatója ezen a téren is forma és kulisszabonitó jelentőségű volt, nem ártott volna tehát ezt a hagyományt több mint egy félévszázad távlatából a jelenidejűség igényével továbbfejleszteni. A groteszkségnek a túlhangsúlyozását is (amely részben helyeselhető antimetafizikus és antiszentimentális szándékból indult ki) sokalltuk, és komolytalanul lebegő és ugrabugráló Esztergályos beállítását egyenesen ízléstelennek éreztük.

Egyes szereplők e stílustörő rendezés ellenére is kiemelkedőt tudtak nyújtani, különösen egyes epizódszereplők, ahol a rendezés részleterényei érvényesültek. így elsősorban Bottka Zsuzsa, Hollunderné szerepében és Siposs Jenő Ficsurja érdemel dicséretet (pl. a kártyajelenetben sokkal meggyőzőbb alakítást nyújtott, mint a címszereplő Bugár).

De az előadás igazi nagy erőssége Ferenczy Anna Julija volt. A szentimentális és úgynevezett könnyfacsaró részleteket is ízléssel és nagy mértéktartással alakította. Szövegmondásában szinte sehol sem éreztünk túlzást vagy hamis, félrecsúszott hangot.

Ezzel szemben Szabó Rózsi egyébként igen rokonszenves Marikájánál nagyon zavart a többféle tájszólási elemek keveredése. Király Dezső is nehezen mozgott az igen nem rászabott rendőrfogalmazó egyenruhájában. A tőlük megszokott jó átlagot nyújtotta Palotás Gabi Muskátné és Várady Béla Hugó szerepében. Bugár Béla azonban ezúttal adós maradt a címszerep árnyaltabb megoldásával. Mintha a sok egymásután következett és sikeresen megoldott nagy szerep kifárasztotta volna, s a Liliomnál beérte a figura külső megformálásával. A városligeti csirkefogó figurája így mozgásban és külső alakításban többnyire sikeresnek mondható (különösen halványan sikerült az öngyilkossági jelenet), de a Schöpflin által kifejezően jellemzett belső paradoxon elsikkadt. Bugár Liliomja túlságosan egysíkúvá sikerült.

Mégis e komoly fenntartások mellett, s leszámítva az akadozó kezdetet, a Liliom komáromi bemutatóját egészében így is átlagon- felüli premiernek tartom, a rendezői részlet- megoldások egy-egy telitalálatáért és frappáns- ságáért, a sok epizódszereplő szolid átlagáért, Ferenczy Anna, Bottka Zsuzsa kiemelkedő alakításáért. De ugyanakkor úgy érzem, eljött az idő, amikor a szereposztásnál az új erőkkel megerősödött színház több kísérletező bátorságot tanúsíthat majd az elkövetkező bemutatók során.