Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Külvárosi mennyország — Molnár Ferenc Liliomjának bemutatójáról

Monoszlóy Dozső ■ Külvárosi mennyország

Csak az hal meg, akit elfelejtenek, mondja a Liliomot égbe kísérő egyik detektív, s a darab komáromi bemutatójának részletrezurciója bizonyítja, hogy Liliom mindmáig él, és immár több mint félévszázados halhatatlanságra tett szert. Ekkora időtávlat pedig még az irodalomban is bizonyító jelentőségű szokott lenni. A Liliom esetében is az. Nemcsak azért, mert jelentős drámaújító kísérlet, amely annak idején a magyar színpadokon széttágította a hagyományos kulisszákat, s a legendás báj szárnyara rakta a maga groteszk külvárosi mennyországát, hanem elsősorban azért, mert jószívű vagányával vendégjogot biztosított a későbbi kakukmarciknak s a magyar irodalom addig kivetett valahány csavargója köré egyszeriben irodalmi légkört varázsolt.

Kétségtelen, hogy a darab ihletője egy szarkazmusba rejtőző szentimentális írói alapállás. Schöpflin Géza találóan írja róla: „Alapszövete szentimentális s célja is az, a részvét révén rokonszenvet kelteni a hintáslegény és szerelme, a kis cselédlány iránt. A hintáslegény szerepében bonyolult lelki alkatot fejt fel: a félrecsúszott jóságot, a rossz levegőből való tudatlan ember szándékának és cselekvésének egyensúlyba nem jutó kettősségét. Liliom mindig jót akar és mindig rosszat tesz, a jóravaló amoralitás képe: nem tudja fegyelmezni magát, cselekvése visszájára fordul, érzelmessége cinikus beszédben szólal meg, nincs képe a világról, amelyben él, ezért minduntalan eltéved benne. A kevert érzés és ebből folyó kevert moralitás lélektani képe egy különleges változatban először jelenik meg e darabban a magyar irodalomban.“

Az is kétségtelen, hogy egy ilyen új színpadi figura megjelenése, új stílust, új színpadi nyelvet is jelentett, a vurstli argó irodalmi premierjét. Azóta e vagány kiszólások hamvassá- gukból sokat vesztettek, értelmező szótárak, helyesírási szabályok hasábjain nyertek polgárjogot. De ha az újdonság hatóereje így vesztett is valamit az intenzitásából, a liliom- szívű és nyers szavú vagány pszichológiai drá- maisága és egyúttal naiv költőiessége elegendő értéket konzervál magába az újabb és újabb felújítások számára.

A Liliom műsorra tűzését ezért mindenképpen indokoltnak és helyesnek tartom. Más kérdés azonban a színrehozatal mikéntje, a megvalósítás minősége. Mielőtt azonban erre kitérnék, kanyarodjunk vissza a darabhoz, próbáljuk vázlatosan felidézni a mondanivalóját.

Liliom, a városligeti hintáslegény, özvegy Muskátné kikiáltója s ennek az özvegyi árvaságnak némiképp enyhítője is, a bakasárikat sárkányokra és lovakra ültető vurstlilovag beleszeret Juliba, az ártatlan kis cselédlányba. Helyesebben nem is Juliba, inkább a hűségébe és tisztaságába szeret bele, s mivel eddigi életében semmi ehhez hasonlóval nem találkozott, tulajdonképpen nem is az ő hibája, hogy nem tud mit kezdeni vele. Mert ami a lázadás hűségét illeti, erre Liliom is képes. Otthagyja Muskátnét, otthagyja verkliszavas művészetét és mindezt Juliért, össze is költözködnek, csak éppen élni nem tud másképp, mint azelőtt. Egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy rendes munkával is megkereshetné a kenyerét. így azután, amikor Juli közli vele, hogy gyereket vár, elhatározza, hogy bármi áron pénzt szerez, és gazdaggá teszi gyerekét. Ficsurnak, vagány cimborájának biztatására közösen elhatározzák, hogy meglesik a pénzes Linzmannt, leszúrják és elveszik a pénzét. Tervük azonban csütörtököt mond, a vagányok rendőrkézre kerülnek, Liliom öngyilkos lesz. Ennyi a történet földi része. A metafizikai folytatás is a városligeti vagányálmok közelében marad. A mennyországba kerülő Liliom a rendőrfogalmazó isten és a detektív angyalok környezetében vár a végső ítéletre. Az ítélet tizenhat évi tisztító tűz, utána lemehet egy napra a földre, s ott valami jót kell cselekednie. A jócselekedet persze a vagány esztétikai lehetőségeit követi: csillagot lop a mennyországból. Távolról sem állítjuk, hogy eredeti Molnár Ferenc-i ötletről van szó, már Anatole France novellájából is ismert a szűzanya oltára előtt hátán fekvő és labdákkal zsonglőrös- ködő csepűrágó. Más szóval az a lélektani és irodalmi motívum, hogy ki-ki azzal tesz jót, amihez ért. Itt azonban az úgynevezett metafizikai kép is egyetlen atmoszférát teremtő erővel hamisítatlan városligeti romantikát sugall. S ez az egységes atmoszféra egyik nagy ereje. Mert Muskátné verklije még a mennyországban is szükségképp tovább muzsikál, annál is inkább, merthiszen a földi fogdmegek is angyallá magasztosulva ugyancsak ott vannak, s Liliom is a maga befelé nőtt szárnyaival.

Nos, mindjárt elöljáróban meg kell állapítani, hogy ezzel az egységes és töretlen atmoszférával maradt adós a komáromi bemutató.

Molnár Ferenc szerzői utasítása és meghatározása, hogy „Történik a városligetben és a másvilágon“ — ennél a darabnál távolról sem valami dualista életérzés kifejezője, s ha egész

Molnár Ferenc Liliomjának bemutatójáról