Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - FIGYELŐ - Zsilka Tibor: Gondolatpárhuzamok

ben az esetben tehát anaforás kapcsolásról van szó. Ezenkívül vagy ezzel együtt a költő az epiforás kapcsolást is használja. A válasszatok igealak — egy megszakítással — 32-szer ismétlődik a sorok végén, a béke névszó pedig 16-szor. Ilyesmire valóban kevés példát találnánk a háború előtti magyar költészetben.

A párhuzamok ma nem a magasztosság hordozói a költészetben, hanem éppen az egyszerű, bonyolultságtól mentes beszélt nyelvnek a költészetre gyakorolt hatásaként köny- velhetők el. A példákat lehetne szaporítani, de befejezésképpen csupán még egy idézetet közlünk:

Ogy éltem, mint százhúszat verő szív,

“ff?/ gyűlöltem és szerettem,

mindenhez úgy fogtam, kívánva, hogy az legyen a vesztem!

Ügy éltem, ahogy itt élni kell, ahogy érdemes élni'.

Egy emberöltőt éltem — de a sorsom történelem és ezerévnyi!

(Váci Mihály: Százhúszat verő szív. Tiszta szigorúság. Magvető Könyvkiadó. Bp., 1964: 447—48)

Dolgozatom elején a Vörösmarty-idézet is már sejteti, hogy a múlt században csak bizonyos, meghatározott helyen szerepelhetett a gondolatpárhuzam, mégpedig túlnyomórészt ott, ahol valamilyen fenséges gondolatot igyekezett kifejezni a költő. Ady archaikus ízű, tudatosan régies hangnemben írott költeményében, a Krónikás ének 1918-ból címűben még szintén hasonló értelemben és felfogásban használja. A versben az egyik versszakban az anafora hordozója s a párhuzam előidézője a jaj indulatszó, a következőben pedig a hely- határozó-időhatározó kapcsolat válik azzá:

Itt most vérfolyók partból kitérülnek,

Itt most már minden leendők gyérülnek, Itt régi átkok, mélyesre mélyülnek:

Jaj, mik készülnek, jaj, mik készülnek?

' A jaj ebben a versszakban újra visszatér, és a pokoli világégés sóhajává, figyelmeztetésévé válik. így a térbe és időbe helyezett jaj kérdés formájában megismétlődik, s ez a költemény tartalmi kisugárzó erejét, hatását csak növeli.

A régebbi irodalomból választott példák mind azt bizonyítják, hogy a mondatpárhuzamok a múlt századi és még a század eleji költészetben is az erős és fontos társadalmi

mondanivaló kidomborítását s a figyelemnek erre a mondanivalóra való felkeltését szolgálták. Tehát — Adynál már ugyan gúnyos értelemben — a magasztos gondolatok expresszív kifejezésének eszközei voltak. Ezt az állítást a szónoklatokban meglelhető párhuzamok még csak jobban alátámasztanák (vö. Fábián— Szathmári—Terestyéni: i. m. 275). Az Austerlitz által „teraszos szerkezetinek nevezett párhuzamos gondolatvezetés is ilyen jellegű Petőfi Vérmező c. versében:

Szabadságot hozni a magyar hazára,

A magyar hazának elnyomott népére,

Az elnyomott népnek sóhajtó lelkére.

(Idézi Gáldi László: írói szótáraink fő kérdései. Az MTA közleményei. XXII. 376)

A fentebb említett ok eredményezhette, hogy a múltban a gondolatpárhuzamot ritkábban és kisebb mértékben használták. Legalábbis az idézett példák erről győznek meg bennünket. Azonban: ahogy kezd az irodalomban elterjedni a mindennapi problémák, a hétköznapi élettartalom leírása, úgy szaporodnak a művekben a mondatpárhuzamok is. A különböző izmusok képviselői viszont már olyannyira a tárgyi valóság megragadására törekedtek, az egyszerű valóságot olyan kézzelfogható módszerekkel ábrázolták, hogy képsorozataikat sokszor gondolat- és szóismétlések segítségével és formájában kellett rögzíteniük és megjeleníteniük. Itt már persze nem a magasztos tartalmú gondolatok mozaikszerű összerakásáról van szó, hanem inkább a szöveganyag láncszerű összekapcsolásáról és összefüggéséről. A mondatpárhuzam a prózában is az adott szövegrész kihangsúlyozását hivatott szolgálni egyrészt, másrészt a lírai színezetű mindennapos gondolatvezetést, a természetes és egyszerű agyműködést tükrözi vissza. A párhuzamok egyúttal a közlés s a jelentős információ kinyilatkoztatási erejét, többletértékét is magukba foglalják és öisszesűrítik. Ennek még az sem mond ellent, hogy a rövidebb terjedelmű prózai művekben nagyobb szerepet játszik, mint a hosszabbakban. Erre emlékeztető jelenséget ugyanis találhatunk még a jelenkori irodalomban. A Rozsdatemető egyes részeinek refrénszerű ismételgetése („Pék Mária halat rántott, túrós csuszát készített, demi- zsonból itták a brügecsi bort“ — 63), vagy Az öreg halász és a tunger Santiágójának állandó, a tengeren gyakran elhangzó sopán- kodása a gyermek után szintén hasonló jelenség a modern irodalomban, de korántsem ugyanaz.