Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - FIGYELŐ - Zsilka Tibor: Gondolatpárhuzamok

lése, a hasonló felépítésű mondatok egymás utáni felsorakoztatása stilisztikai hibának számított, holott, most azt tapasztaljuk, hogy ez a szerkesztési-közlési eljárás éppen az expresszivitás fokozásának eszköze lehet. En- nek igazolására egy példát említek: Fábry Zoltán gyakran használja az ilyenfajta mondatszerkesztést, vagyis nemegyszer egy gondolatmag köré- építi fejtegetéseit. Egy helyen a közhelyet magyarázva egymás után többször a frázis szóval kezdi mondatait, s e mondatok hasonló felépítésről tanúskodnak. (Vö. Fábry Zoltán: Frázis és ellenszer. Harmadvirágzás. 'SZSZK Bratislava. 1963: 131—33)

A. költészetben jelentkező mondatpárhuza- mos szerkesztés stilisztikai vizsgálataival is csak részben lehetünk elégedettek. Itt is mulasztást kellene pótolni, mert az eddigiek során a stíluskutatók ezt a kérdést sem eléggé feszegették s merítették ki. Hogy csak egy példával világítsam meg állításom igazát: J. Soltész Katalin Babits Mihály költői nyelvéről írptt közel 400 oldalas munkájában a költő verseiben minden valószínűség szerint nagy számban meglévő gondolatpárhuzamoknak úgyszólván alig szentel figyelmet, tehát az adott lehetőséget nem aknázza ki kellőképpen (vö. J. Soltész Katalin: Babits Mihály költői nyelve. Ak. Kiadó. Bp., 1965). Pedig a XX. századi költészetben sokszor még a verskom- {jozíciót is mondatpárhuzamok ötvözik össze, s ehhez még azt is hozzátehetjük: több olyan költemény születik, amelyek expresszivitásukat éppen a mondatpárhuzam alkalmazásának köszönhetik.

Már volt arról szó, hogy a költői nyelvben a gondolatpárhuzam elég gyakran három szó- alakzattal együtt jelentkezik, mégpedig: 1. az anaforával vagy előismétléssel; 2. az epifo- rával vagy utóismétléssel: 3. esetleg a szimplákéval vagy egybefonódással. (Vö. A magyar stilisztika útja. 440.) Az előző kettőről nagyon könnyű lenne bebizonyítani, hogy a régebbi korok költészetében ritkán, csupán elvétve használták a költők. Ehhez azonban megfelelő monográfiákra lenne szükségünk az egyes stílusirányzatokról, és csak így végezhetnénk el a pontos és a kétségeket kizáró összehasonlítást. Mivel az ilyen felmérő jellegű monográfiák még nem készültek el, kénytelenek vagyunk néhány megfigyelésre és felismerésre alapozni a vizsgálatot.

Tény, hogy az anafora és az epifora nagyon divatossá vált a modern költészetben. Aki rendszeresen olvas verseket, annak bizonyára többször is feltűnt, hogy a verssorok elején egymás után ugyanazok a szavak ismétlődnek, de ugyanakkor nem megy ritkaságszámba az sem, hogy a verssorok végén azonos szavak

csengnek össze. Ez a jelenség viszont .már magában is a gondolatpárhuzamok gazdagabb előfordulását eredményezi, s ezt elsősorban az izmusok térhódítása terjesztette el az irodalomban. Most is a modernisták nyomdokain haladó költők élnek vele leginkább, s az ilyen szellemben írott versekben lelhető meg legkönnyebben.

Az elmondottakat jól illusztrálhatjuk Cse- lényi Lászlónak egy háromstrófás verséből, a Kalitkából vett idézet alapján:

Valaki elindul a sárgacsizmás éjszakából Valaki elindul a zöld mocsarakból kilábol Valaki elindul és levelet vár a fiától

Valaki elindul és nem tér többé soha vissza Valaki elindul lába nyomát a por felissza Valaki elindul üresen marad egy kalitka (Cselényi: Erők. Slov. vyd. kr. lit. Bratislava, 1965: 53)

A szimmetrikus gondolatszövés az anaforával párosulva a vers hatásos zenei elemévé is válhat, különösen akkor, ha ezt a költemény egyéb formai kellékei is elősegítik. Kom- ját Aladár „A Nemzetközi-brigád indulója“ c. költeményének első négy sorát úgy szerkesztette meg, hogy a dacos indulat és az elhatározás könnyedén pattogó ritmusgyorsítással jut benne kifejezésre. A belső rímeken és a versritmuson kívül azonban itt is fontos a mondatpárhuzam. Az anafora az állunk állítmány háromszori verssor eleji ismétlésével így fordul benne elő:

Madrid határán állunk a vártán, állunk: vas ha súlykol, vér ha elkever. Állunk a vártán Madrid népe álmán, állunk: tank ha dönt, ha száz pokol teper.

A Cselényitől vett idézetben a gondolatpárhuzam csupán a gondolatok összetartozását jelzi, a Komjátéban egyúttal zenei-ritmikai szerepe is van. A jelenkori költészetben tehát kiváltképpen a köznapi gondolkodásmódot hivatott visszatükrözni, s az ilyen jellegű költészetet a modernisták kezdték először művelni. A gondolatpárhuzam elterjedését a gondolati líra s a nagyszabású verskompozíciók eluralkodása és elszaporodása is okozta. Újra csak Cselényivel bizonyítunk: a négy ciklusból álló Nap-ének c. költemény befejező részében az anaforák és az epiforák oly nagy számban fordulnak elő, hogy az egész verskompozíció végkicsengését és záróakkordjait ezek szabják meg. 16 sor az emlékezünk igével, 17 az álmunk névszóval, 32 meg — egy megszakítással — az azért kötőszóval kezdődik. Eb