Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - FIGYELŐ - Zsilka Tibor: Gondolatpárhuzamok

rozottan elutasítja, és az ellentéttel együtt tárgyalja (vö. Fábián—Szathmári—Terestyéni: A magyar stilisztika vázlata. Tankönyvkiadó, Bp. 1958: 274). Az is téves felfogásnak tűnik, hogy Miko az anaforát (=előismétlés), az epi- forát ( = utóismétlés) és a szimplákét (=egy- befonódás) különválasztja a gondolatpárhuzamtól, s önállóan, ettől függetlenül foglalkozik velük. Ez azért látszik így helytelennek, mert mindhárom alakzat a mondatpárhuzam velejárójaként jelentkezik a költői stílusban (vö. Gondolatpárhuzam. A magyar stilisztika útja. Bp., 439—40). Természetesen a párhuzam ezek nélkül is lehet expresszív hatású, mégis kivált ilyen példákra támaszkodva igyekszem bemutatni a mondatpárhuzamnak mint jellegzetes stiláris eszköznek gyakori előfordulását a modern irodalomban. Már a sokat idézett Vörösmarty-versben, az Országházában is az anafora vagy előismétlés szolgáltatja és váltja ki a mondatok párhuzamos elrendezését:

Neve: szolgálj és ne láss bért.

Neve: adj pénzt és ne tudd mért.

Neve: halj meg más javáért.

Neve szégyen, neve átok:

Ezzé lett magyar hazátok.

A felmerült problémák eldöntését és tisztázását nem tartom feladatomnak, ennek ellenére ésszerűbbnek és helyesebbnek vélem a magyar szakirodalomban használt felosztást követni, annál is inkább, mert észrevételeim s megfigyeléseim magyar nyelvű példákra, idézetekre korlátozódnak. írásom végső célját is előrebocsátom: röviden vázolni akarom, hogy a gondolatpárhuzam ma gyakrabban fordul elő az irodalmi művekben, mint régebben; ennek persze megvannak az okai, s ezeket is részben érintem. Először prózai előfordulását veszem vizsgálat alá, és csak azután térek ki a költészetben meglevő párhuzamok elemzésére s boncolgatására.

Az eddigi stilisztikai vagy irodalomelméleti szakirodalom a parallelizmusra főképpen a költészetből választott ki idézeteket, s azok alapján illusztrálta a mondatpárhuzamot. A magyar stilisztika vázlata szerzői szintén hasonló eljárást s módszert alkalmaztak (i. m. 274—75); bemutatták szépprózai használatát, de csak mellékesen, majdhogynem említésként. Nem bizonyul teljesen kielégítőnek az sem, hogy a felhozott példa Móricz Zsigmond egyik elbeszéléséből való, tehát olyan írótól származik, akinek — s ehhez aligha fér kétség — halhatatlan művészete leírási-ábrázolási szempontból mégsem közelíti meg az újabb irodalom filmszerűen pergő eseménysorozataiban mutatkozó s abból eredő stílussajátságokat. A gondolatpárhuzam a modern irodalomban

ugyanis inkább a történés mozgalmasságának s dinamizmusának ábrázolását szolgáló formai és stiláris kellék, mintsem az egy szó vagy szókapcsolat köré csoportosuló gondolatok ki- vetítési-leírási módja. Manapság azt tapasztaljuk, hogy az író egy szó vagy szókapcsolat asszociációs láncolatát, rokonképzetek egész sorát köti össze párhuzamos szerkesztéssel, mondatok felsorakoztatásával. Ennek bizonyítására Szabó Dezső stílusának tüzetesebb elemzése is lehetőséget nyújtana. Lássunk egy példát tőle!

„ ... Anizs Péter szelíd mosolygással mondta maga elé:

— Megyek haza. Ne várjanak azok a szegény gyermekek s szegény jó feleségem se aggódjék.

Es megindult, csendes, nyugodt léptekkel, mosolyogva. És megnyílnak az ajtók és kitárulnak a kapuk. És megy utána nagy áhítattal az ügyész, két karjával magasba tartva a kötelet, mint vert szivek titokzatos vágyát. És megy utána a hóhér, megy a védőügyvéd, mennek a bírák, megy mindenki.“ (Szabó Dezső: A kötél legendája. Bp., 1934. Ludas Matyi Kiadó. 59).

Az író az idézett szövegrészben mozdulatlan állapotból indítja el hősét, Anizs Pált; a történést viszont már gondolatpárhuzamokkal ecseteli. A mozgalmasságot és folytonosságot elsősorban az ismétlődő szavakkal, az és kötőszó négyszeri mondat eleji elhelyezésével és a megy cselekvő ige többszöri visszatérésével érzékelteti; a történésláncolatot ezekkel szövi tovább s kapcsolja össze.

A gondolatpárhuzam nagyfokú elterjedését minden bizonnyal Hemingway művészetének népszerűsége is elősegítette. Az egyszerű leírásra, a puszta lényegadásra irányuló, szinte már „irodalomellenes“ törekvései arra kényszerítették, hogy mondanivalóját epizód jellegű képekben adagolja, filmszerűen pergesse le. Viszont ha a részletkép egy központi gondolatot tartalmaz, akkor ez törvényszerűen párhuzamos mondatszövést, hasonló szerkesztést kíván. Ezzel egyetemben rendszerint azonos mondathangsúlyú, esetleg hanglejtésű mondatok következnek egymás után, s ez is hatásos stilisztikai eszközzé válhat. S ez nemegyszer tényleg a gondolatpárhuzamnak tulajdonítható. Hemingway stílusának eme sajátossága sokkal inkább jelentkezik későbbi műveiben, de már korábbi alkotásaiban is felfelbukkan itt-ott.

„Baszk útitársaim közül ketten bejöttek a boltba, s mindenáron meg akartak vendégelni bennünket. így hát fizettek nekünk egy- egy pohárral, aztán mi fizettünk nekik egy- egy pohárral, aztán megveregették a hátunkat.