Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - FIGYELŐ - Zsilka Tibor: Gondolatpárhuzamok

és még egy pohárral fizettek. Aztán mi rendeltünk egy-egy pohárral, s utána valameny- nyien kimentünk a napra, s a hőségben újra felmásztunk a busz tetejére.“ (Fiesta. Európa Könyvkiadó. Bp., 1962: 108)

Vitathatatlan, hogy a fordító (Déry Tibor) az eredeti szöveg szófűzését, hanglejtését aligha tudta pontosan visszaadni, mégis e mondatszerkesztési mód Hemingway életművének egyik jellemző tulajdonsága. Ebből is megállapítható: a szavak, szókapcsolatok visz- szatérése zeneileg is hatásos stíluseszközzé válik nála, s egyúttal a szöveg kellemesebb olvasását is sugallja.

Ha mármost ezt összehasonlítjuk egy kevésbé modern amerikai író stílusával, könnyen megérthetjük a kettő iközött meglevő különbséget.

„Igen, ö (Pickerbaugh) ellenzi Amerika be- . avatkozását az európai háborúba, de biztosítja választóit, minden kétséget kizárólag biztosítja őket, hogy fel kell használni az amerikai kormány minden hatalmát a szörnyű csapás mielőbbi befejezése érdekében. Igen, ő híve a magas vámoknak, de a vámokat úgy kell alkalmazni, hogy a kerület farmjai mindent olcsón vásárolhassanak. Igen, ő híve a magas munkabéreknek...“ (Sinclair Lewis: Arrowsmith. Európa Könyvkiadó. Bp., 1963: 318)

Hemingway tömör szintagmarendszere, rövid mondatainak gyors egymásutánban történő váltogatása párhuzamosan folyik, és a szóismétlések bősége ezt még jobban elősegíti. Sinclair Lewis ezzel szemben vontatottabban szövi gondolatait, az értekező-tudományos prózára emlékeztetöen szaporítja a mondatrészeket, és mindezt stílusának élénksége sínyli meg. Az azonos felépítésű mondatok ezen mit sem változtatnak, sőt a vesszők között elhelyezett gazdag szóanyag a bonyolultabb gondolatközlést szolgálja.

Az előbbi összehasonlítás kapcsán érdemes felfedni egy-két mai író „műhelytitkát“ is a gondolatpárhuzamot illetően, hiszen — talán éppen Hemingway nyomán — az újfajta mondatszerkesztés úgyszólván minden jelentősebb modem írónk művében felfedezhető. A szlovák irodalomban különösen Mňačko és A. Bednár, a magyar irodalomban pedig Sánta Ferenc kedveli. Az utóbbi legtöbbször nyelvünk alapszókincséből választja ki azokat a szavakat, amelyek a gondolatpárhuzam magvát tartalmazzák, s amelyeket állandóan ismételget. Egy helyen az ott helyhatározósző és a létige jelen ideje (van) idézi elő a különböző képes helyhatározók felvonultatását: „Ott van már karjaiban a munka. Ott van a vállaiban. Ott tan már a szemében, a tekintetében, a szavában, a mozdulataiban, a hangjában, az egész

csöppnyi emberben — ott van minden porci- kájában, ahogy áll előttem, az anyja széke mögött." (Sánta Ferenc: Húsz óra. SZSZK. Bratislava, 1964:46) A műben másutt is az ott helyhatározósző a mondatpárhuzam hordozója, a kapcsolási rend meghatározója (vö.

u. o. 32).

A modern író gyakran használ egyszerű, elemi mondatokat. Ez azt jelenti, hogy minden fölöslegesnek vélt díszítő elemet elhagy, a jelzők és más bővítmények kisebb mértékben fordulnak elő, mint bármikor ezelőtt. így a stílus mindinkább a riportéhoz hasonlóvá válik, vagyis a száraz tényközlés, csupán az információra való szorítkozás mondatrövidítéseket idéz elő. Ezáltal azonban a vizuális kifejezőerő sokkalta inkább kidomborodik, mint ellenkező esetben, mert az egy gondolatmag kiváltotta gondolathalmaz éppen a párhuzam használatával válik expresszívvé és hatásossá. Egy fontos képzetre, szóra tehát végtelenül sok gondolati tartalom, mondat épülhet, s ezek a mondatok szerkezetükre nézve hasonlítanak egymáshoz, de tartalmi szempontból csak leglényegesebb vonásuk egyező. A mondatok többi eleme eszerint változik és váltakozik.

Az alább vizsgált szövegrészben az automatikusan módhatározó a gondolatmag mindenütt, s éppen ebbe sűríti bele az író az Amerikában megfigyelt életforma, az erősen technizált társadalom egyik legjellemzőbb s legfontosabb ismertetőjegyét.

„Az üvegajtó automatikusan kinyílik, a lépcső elindul felfelé, a hivatalnokok automatikusan mosolyognak, az ember fizet, és ettől automatikusan utassá válik, a bőröndök automatikusan eltűnnek, és az ember automatikusan beül a kávéházba és nézi az égre röppenő gépeket.

Vagy automatikusan negyeddollárt dob a forgatóajtó automatájába, és kimehet a kilátó- teraszra, a szabadból nézheti a felszálló repülőket. Ugyancsak automatikusan bedob egy negyeddollárost a korlátra szerelt hangszóróba, s hallgatja az induló és érkező repülőgépek jelentéseit, az irányítószolgálat utasításait, ezt a furcsa, sebesen pergő és szabatos repülős beszédet.“ (M. Holub: Golyóscsapágyas angyalok. Slov. vyd. krás. lit. Bratislava, 1965: 9, Tóth Tibor fordítása)

M. Holub könyve riportkönyv. A gondolatpárhuzam előfordulása itt nem véletlen, mert a riport mindenképpen megköveteli a mozgalmasságot s az expresszivitást. A mondat- párhuzamos szerkesztés azonban lassanként a tudományos stílusba is behatol, ami annál is inkább érdekes jelenség, mert a hagyományos felfogás szerint a szavak gyakori ismét