Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - FIGYELŐ - Zsilka Tibor: Gondolatpárhuzamok

a pogácsán, Csengetés öt tízkor), amelyek, amellett, hogy aprók, napokig, sőt hetekig bosszantják a „polgártársat“, ahogy Duba mondaná. Am a gúny, a gyilkos szatíra most már egyre inkább az élet mélységei felé irányulnak. A magát egzisztencialista pózba vágó akarnok, a szerkesztők életét megkeserítő, környezetét mételyező, csenevész kávéházi fűzfapoéta és díszes társai alig torzított, tökéletes rajzát kapjuk az „Elidegenedünk Pe- metével“ című írásban. Tomi, a pléhpofával fusizó órásmester, aki sógora óráját javítja feketén a kirakatban, bár „a társadalom szeme figyeli“ — akár szimbólum is lehetne. A társadalom szeme láttára, rendszerint lopott anyagból és méregdrágán fusizó-feketéző becstelen szakemberek szimbóluma. S vajon napjaink nem legégetőbb problémája-e a tehetségtelen, begyepesedett agyú, a jól ismert időszakból örökölt, jelentős népgazdasági károkat okozó vezetők, a Blöff Zebegények leváltása? (Ma már nem...) A kötet legremekebb darabja — a „Biztosítom a fiam jövőjét“ — meg éppen a problémák sűrűjébe vág. A fiatal házasokra zúduló tengernyi gondra, bajra, méregre, a sokszor családi életeket is feldúló kiábrándultságba, közömbösségbe hajszoló élet- körülményekre hívja fel a figyelmet. És sorolhatnánk még tovább. A lakásüzérekről és spekulánsokról leplet lerántó „Botrány a fekete alap körül“, avagy a huliganizmus egyre égetőbb problémájára rávillantó „A sötét szemüvegesek“, „A kamásliügy“ stb.

Ennyit bizonyítékként. A humorista Duba figyelme alapvető erkölcsi és társadalmi problémák felé irányul. Társadalombírálata nem maradhat vísszhangtalan. Ilyenek vagyunk, illetve „na, kik vagyunk?...“ Faragó Vilmos, aki Duba Gyula kötetén kívül még két hasonló gyűjteményt végigolvasott, „legszívesebben sírva fakadna“, hogy ilyenek vagyunk (Élet és Irodalom). Impressziószerű megjegyzéseiben a következő konzekvenciákat vonja le: „Borzasztó, hogy milyenek vagyunk. Stréberek, szájtátiak, bürokraták ...“ Igen, mindez lehetséges. Ám miért vagyunk ilyenek? S most nem az önvédelem hangja szól belőlünk, sőt Faragó Vilmossal sincs szándékunk vitába szállni, mégis ide kívánkoznak Babits Mihály sorai Arisztophanésszal kapcsolatban: „Ariszto- phanész hőse sohasem az egyén. Nem a kigúnyolt politikus, vagy a nyomorult polgár, akinek sorsát a költő példa gyanánt fölmutatja. Az igazi témát is ezek fölött kell keresni, valahol az eszmék, erők és erkölcsök világában, melyek e hitvány kis sorsokat vezetik. A költő gúnyának és kritikájának voltaképp ezek a tárgyai“.

így értsük, így kell értenünk a humorista Dubát. S engedtessék meg, hogy ne vitatkozzunk a zsáner létjogosultságáról, komolyságáról, mélységéről, irodalmi vagy nem irodalmi voltáról. Hisz annak idején Karinthy Frigyes is felpanaszolta, hogy kritikusai, olvasói sokszor úgy bánnak vele, mint az európaiak az első burgonyával. A virágját, bimbóját (vicc, humor) leszakítják és megeszik, gyökerét, gumóját (filozófia) elhajítják. Vegyük komolyan a humorista Dubát is. Kiforrott stílusa, széles látóröke, ötletessége, egészséges, jóízű humora indokolttá teszik ezt. S bár írásai egy részében érezhető a publicista, sőt az esztéta Duba szintén nyomon követhető — ez mit sem von le azok értékéből. Pont ellenkezőleg: dúsítják, termékenyítik a zsánert, egyrészt közéleti funkciót, másrészt filozófiai elmélyültséget kölcsönöznek neki.

Gondolatpárhuzamok...

Köztudomású, hogy a jelenkor művészetét elsősorban a kísérletezés jellemzi. Az irodalomban mégis mutatkoznak olyan stilisztikai jellegzetességek, amelyek a legújabb irodalmi termékekben inkább megnyilvánulnak, mint a régebbiekben. Ezek között is fontos helyet foglal el a gondolatpárhuzam, amely ugyan már fellelhető korábbi alkotásokban is, de nagyfokú elterjedését, fokozottabb használatát éppen a XX. században észlelhetjük.

A gondolatpárhuzam (parallelizmus) vagy mondatpárhuzam tulajdonképpen nem más,

mint a hasonló felépítésű mondatok egymás utáni előfordulása, a bennük levő gondolati tartalom egy-egy részének ismétlődése, variálása. A régi és az új stilisztikai szakkönyvek nem egyeznek meg egyöntetűen abban, hogy a mondatpárhuzam valójában hová is tartozik. Sokan az alakzatok közé sorolták, s egy szlovák stíluskutató még most is az „ismétlődő alakzatok“ (opakovacie figúry) különleges válfajaként emlegeti (vö. Fr. Miko: Sloh. SPN. Bratislava, 1960: 124—25); de a magyar stilisztikai szakirodalom ezt a besorolást hatáZsilka Tibor