Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - FIGYELŐ - Deme László: A szerepvállalás kellékei és buktatói (Szőke József: Katicabogár)

ban a könyv ugyanolyan irreális; hogy nyelvi megoldásában az írásmű ugyanolyan napló- és valószerűtlen, mint tartalmi vonásaiban.

Nagy Katica, falusi származású tizenhét éves kőműveslány önmagának írt naplójában teljesen valószínűtlenül hat az ilyen, múlt századi, irodalmiaskodő, hol fellengzős, hol érzelgős szóhasználat: „Nem akarom, hogy könyörögjön, de azt sem, hogy bocsánatért esedezzen“; „természetemben folyton az ösztönös tartózkodás, szemérmes konokság vezérelt“; örültem, hogy megérzi lelkem minden bús rezdülését“; „(az internátusban) Katonás jelentések, sorakozók. Az egyéniség csak fuldokolhat“; „Ezeken az estéken (ti. a rendezvényeken) értelem és érzelem fulladozott bennünk“; „Párnámba temettem arcomat, és fuldokoltam végtelen fájdalmamban“; „Korunk megnyitotta a végtelen kapuit“.

És így vagyunk a szóképekkel, megfogalmazásokkal is: „olvasni próbáltam. Az álom azonban kiütötte kezemből a könyvet“; „Esteledett. Előttünk a dombon erdő szunyókált a búcsúzó nap fényében“; „Körülöttünk az est tele volt titokzatos izgalommal. Mindenütt halk neszek keltek, s az égen vibráló fények nyüzsögtek“; „Engedékenyen meghátrálunk érzelmeink elől“. Még a nőorvos ágyában töltött, önmagában is kiagyaltnak ható s ismét csak teljesen naplószerűtlenül megjelenített éjszaka után is ilyen valószerűtlenül álromantikus az ébredése: „A fehér reggel csak nehezen vette birtokba a szobát“. Eminens végzős gimnazisták magyar dolgozatába illő (de pirossal kétszer aláhúzandó) egy csomó hasonlata is: „Mint kéklő égen a felhők, úgy oszlanak el gondjaim“; „az ősi dómhoz értünk. Elbűvölt nagy csipkés kőtömege. — Csodálatos építmény. Olyan, mint egy hatalmas bokréta a város cifra öltözetén“. Meg az ilyen lapidáris bölcsességek: „Bizonyára sokkal egyszerűbb lenne minden, ha az élet nem volna annyira komplikált“.

Külön szót érdemel egy többször ismétlődő, de már első előfordulásakor sem újszerű motívum: „Körülöttem minden, a száguldó teherautók, berregő autóbuszok, az egész utca ezt kiabálta: Éva halott! ... Éva halott! ... halott... halott... halott...“; másutt: „A teherautók zúgása, a mozdonyok füttye és a számok azt ismételgették: megcsaltak, megcsaltak ...“; s azután: „Agyában, mint a vonat kereke a síneken, folyton ott zakatolt a szörnyű szó: vénlány, vénlány, vénlány ..." — Nos: ez utóbbinak csak annyi a szépséghibája, hogy nem épp eredeti, meg hogy akiről a mondat szól, az nem vonaton ül, hanem az irodában. De a másik kettő? A száguldó teherautó, az

utca, a mozdonyfütty, a számok teljesen valószerűtlenné teszik bennük a képet; a motívum ismétlődése pedig banálissá az egészet.

És stilisztikailag éppoly kevéssé hiteles, mint tartalmilag, Katica gyors metamorfózisa az „élet titkának“ felfedezése után, amikor a következmények elhárítása érdekében a cinikus nőorvos lakására, majd végül ágyába kerül. A ravaszul hipermodern csábbarlangot hihetetlen szakértelemmel írja le megjelenésében és lélektani hatásában egyaránt: „a minden realitást kiközösítő szoba lassanként felemészti az én valóságérzékemet is ... rendszerezett üresség ... a dzsessz kéjesen borzongató diszharmóniája ... aki előtt örökre lezárult a negyedik dimenzió ..." S egy-két benne átlum- polt éjszaka után a falusi kislány szájáról már napkeleti bölcsességgel ömlenek az aforisztikus. paradoxonok: „Áldozatot kell hoznom ... Áldozatot az életemért, saját életem rovására“ (ezzel szánja rá magát, hogy mégis befekszik a nőorvos ágyába); „Megmenekültem, de nem az én erőmből, hanem az ő gyengeségéből“ (ezzel kommentálja, hogy az első ágybafekvési kísérlet kudarcba fúlt).

Igaza van Turczel Lajosnak: a napló helyenként valóban „túlírt“.

Máshol viszont mélyen „alulírt“, nemcsak az itt bemutatott stílusformához, de talán még egy tizenhét éves lányhoz képest is. Fábry Zoltán mondja: „A csinált regényben az alany és állítmány viszonya kifogástalan, a szerkezet pontos számítás eredménye, de hiányzik belőle ... a lett-ség“ (i. m. 108). Nos: itt — mint az előzőkben láttuk — a szerkezet korántsem pontos számítások eredménye, de még az alany és állítmány sem egyezik mindig: „A munkások és a többi szaktárs nagyon kedves, figyelmes, elnéző, és igyekeznek segíteni...“ Sőt nem is mindig van világos alany: „Véremből elszállt az összegyűlt pára és most szabadon áramlott ereimben“ (mi? — kérdezzük. — A pára?); „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy némely élet csak van, de maga sem tudja, mire jó“ (mi nem tudja? Az élet?). A mesterkélt képekbe olykor maga a naplóíró is belezavarodik, s a regényíró nem segíti ki: „Olyan az életem, mint a felhők közt bujkáló nyári nap. Hol felragyog és tündököl, hol elborul és fuldokol a homályban“ (mint a nap?); „A falak és a bótorok még nem melegedtek át a használattól, az emberek életétől“; „Kétségbesett vágy fogott el: fejest ugrani a mélybe, vagy elmúlni szépen, elsüllyedni lassú ringással, mint a vízbe dobott kő ...“

A máskor fellengzősen fogalmazó kis Katica néha úgy bukdácsol a szavak világában, mint a magánéletben. Primitíven ismételgeti őket: „Tulajdonképpen csak itt kedveltem meg a