Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - FIGYELŐ - Deme László: A szerepvállalás kellékei és buktatói (Szőke József: Katicabogár)

van csak túl. Még ha orvosilag nem a kritikus napot vesszük, hanem az előtte volt legutóbbi havi tisztulást (ilyen számolás is van), akkor is volna még jónéhány napja, hiszen a ciklus első 8—10 napja általában immúnis ... Ámde Katica sorsa előre meg van írva; ha nem is a Sors könyvében.

S ezt Katica maga is tudja. Szinte a görög sorstragédiák jósnőihez hasonlóan biztosak az előérzetei. A naplóiró ugyan helyzeténél fogva nem tudhat előre semmit; de ez a kis faluról ideszakadt Pithia mégis megjósol magának mindent, ha csak aggodalmak formájában is, — azután nyitott szemmel beléjük ugrik. Az elején: „Jó lenne tudni, mi vár rám ... Csak el ne rontsam az első lépéseket...“ (10). Majd: „Nincs egy szilárd pont... szeretném, ha valaki oltalmazna, óvna minden bajtól“ (25). Azután: „Számot kell vetnem magammal, nemhogy később valamit megbánjak“ (43). És: „Nem tudom, mire vezetnek ezek a sűrű találkozások. Csak ne lennék olyan tapasztalatlan! Félek, mégis szívesen vagyok vele“ (ti. Viktorral; 47); „Sajnos nagyon tapasztalatlan vagyok“ (56). S még a nőorvos lakására menet is: „Csak Vera maradt számomra, de tőle is félek. Hátha olyasmire csábít, amit később megbánok?“ (161). S amikor a nőorvos első rohamát megúszta: „Az egész mögött jól kitervezett csapdát sejtettem“ felkiáltással megy újból vissza hozzá (185). — Az imént azt kérdeztük: ha nem értette, mit olvas és mit hall, honnan tudja szó szerint, hogy mit nem értett. Most az ellenkezőjét kell kérdeznünk: Ha mindig ilyen jól érzi előre, hogy mit nem jó tenni, miért teszi mégis? Igaz: a nőket sokan logikátlannak tartják. De az a fok már nem a fiatal nő logikátlansága, ez az író könyörtelen logikája, aki — tudva, hogy tévedések nélkül nincs megtisztulás — kegyetlenül végighajszolja hősét minden botláson.

S a bölcs, bár ki nem használt előrelátás mellett valami végtelen naivsággal ruházza fel Szőke kis hősnőjét. A leányka így keresi „az élet nagy rejtélyét", mint Maeterlinck gyermekpárja a boldogság kék madarát, mely hol felvillan, hol elillan. Lám, mindjárt bevezetőnek: „Teli vagyok ismeretlen vágyakkal“ (10). Azután már: „Egyre türelmetlenebb vágyak kínoznak" (25). Majd nyíltabban: „Mindig irtóztam a fiúk bizalmas közeledésétől, pedig az élet titkai engem sem izgattak kevésbé, mint másokat" (33); meg: „Sokat olvastam, és barátnőim is rengeteget suttogtak az élet nagy titkáról“ (47). S még határozottabban: „Pedig sokszor minden porcikám azt követeli, hogy ugorjak fejest az élet áradatába" (56). Míg végül Szádelőn: „Agyam kitisztult, és az élet rejtélye egy pillanatra felpattant előttem“ (97). — Mire gondolhat a leányolvasó mindezekből? Hogy az élet nagy titka, igazi rejtélye férfi és nő nemi viszonya. S nyilván csodálkozik, hogy egy falusi kislány tizenhét éves korában hogyan lehet ilyen naiv és álromantikus, amikor kutyák, macskák, libák, kacsák, lovak, tehenek az orra előtt fejtették meg éveken át ezt a nagy titkot.

Ám azután elfognak bennünket a kétségek. Mert hiába pattant fel Szádelőn Katica előtt az élet rejtélye, még mindig akadnak hiányosságok. Lám: „Az élet minden titka még nem tárult fel előttem, még nem mutatkozott meg fénye és árnya minden változatban“ (111); sőt még állapotosán is: „azon töprengtem, hogy mily keveset tudok még az életről“ (146). — S azután az olvasóban végképp összezavarodik minden, amikor a sok siránkozás közben egy- szercsak kiderül, hogy az ismeretlen élet ismeretlen titkai nem is olyan ismeretlenek. Mert a lánykának eszébe jut, hogy a tanonc- otthonban, egy-két évvel azelőtt már, egy könyv került a kezébe: „szinte egyetlen este olvastam végig a könyv minden sorát. Egymás után világosodtak meg az élet nagy titkai, megoldódott előttem a nagy rejtély, amely oly sokszor foglalkoztatta képzeletemet“ (141). S most már igazán nem értjük: mi is az élet titka és rejtélye, s miért van az, hogy kék madárként periodikusan hol megvilágosodik, hol megint a legnagyobb homályba burkolódzik!

S ráadásul ez az élet nagy rejtelmeiben teljesen tapasztalatlan kislány minden egyébről csodálatosan határozott véleménnyel van, akár bércsalásról van szó (19—20), akár az öregek tanulásáról (102), országhatárokról (91), élet- ről-halálról (64, 155). Tanfolyamvezetői pontossággal ad eligazítást a segédmunkások megbecsüléséről :„Érzem, hogy (Jozso) lenézi azokat, akiknek nincs kitanult szakmájuk. Pedig az ő munkájuk is rendkívül fontos“; sőt végre megoldja a fasizmus világtörténeti gyökereinek kérdését is: „Aki magára marad, elvész. Ügy gondolom, Hitler és az emberiség többi gonosztevője csupa magányos ember volt“.

Azt látjuk: a naplónak hiányzik a tárgyi, a főhősnek meg a személyiség realitása. Nagy Katalin nem eléggé meggyőző alak, túlságosan sok kibékítetlen ellentétből gyúródott össze; szerzője a tizenhét éves hősnőnek éppen lelkivilágába nem tudott belehelyezkedni; s naplójának épp naplószerűséget adnia nem sikerült. Így a szerepvállalásból inkább csak kosztümös szerepjátszás lett. — S ha ezek után mégis azt mondhatjuk, hogy tartalom és forma nem került ellentmondásba egymással, hanem összeillik, ez csak annyit jelent, hogy stílusé-