Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - FIGYELŐ - Deme László: A szerepvállalás kellékei és buktatói (Szőke József: Katicabogár)

tásnak legalábbis némi illúzióját. Igaz: négy helyen előfordul benne magára a naplóírásra vonatkozó bejegyzés: „Nyugodtan írhatok. Nem zavar senki“ (9); „Olvastam, töprengtem, vagy a naplómat írtam“ (55); „De pergessük vissza az eseményeket“ (201); „Több mint egy hónapja semmit sem jegyeztem naplómba“ (223).

— Am annál több benne a teljesen valószínűtlen és naplószerűtlen mozzanat. Egyelőre csak a tárgyiakból véve néhányat: Öngyilkos akar lenni, de meggondolja magát, hazamegy, s elkezdi leírni szobatársainak épp akkor viselt dolgait (136—7). Nem sokkal később, legnagyobb kétségei között, egyszercsak a házat írja le, amelyet építenek, s a brigádtagokat jellemzi végig, „mintha legjobb rendén menne dolga“ (146). S ami végképp hihetetlen: amikor végre levelet kap a napok óta nem látott Viktortól (akiről már azt is tudja, hogy megcsalta), kezében a levéllel fél órát ül az ágyon úgy, hogy nem bontja fel, csak fantáziái, hogy mi lehet a levélben; előre megbocsát, — ahelyett, hogy felbontaná (148).

Valószerűen kell hatnia a naplónak abban is, hogy bármikor kontrollálhassuk: melyik részt mikor írták. Ám erre Szőke egyáltalában nem ügyel. Eléggé gyakori az, hogy a lány este későn fekszik, néha éjfél után vetődik haza Kassáról; reggel munkába rohan; de a napló terülj asztalkám! — azért minden napra meg van írva, mégpedig az aznapiság igényével! (Pl. 121, 183, 175). Sőt aznapi a bejegyzés még öntudatlanságba ejtő betegségének pillanatairól (196), meg a nőorvos villájában töltött görbe éjszakáról is (187), bár a reggelt is ugyanott éri, — de akkor már úgy beszél az előző napról, mintha éjjel leírta volna.

És egy valóságos, de még egy valóságosat mímelő naplóban is teljesen valószínűtlenek az ilyen üres, semmitmondó, inkonkrét bejegyzések: „Éva egyidős volt velem, egy utcában laktunk, egy iskolába jártunk. Később ugyanabban a városban tanult, amelyikben én ...“; „De nem tudtam magam meggyőzni (ti. arról, hogy nem esett teherbe — D. L.). Egyre több bizonyító tény bukkant fel emlékezetemben...“; és így tovább. Az ember mindenki előtt kendőzhet, beszélhet általánosságokban, „hantálhat“; de önmagának írásban nem szokott.

A naplóformának — mint rámutattam — lehetőségeiben vannak kétségtelen előnyei; de bizonyos k o r 1 á t a i is. Például hogy csak az szerepelhet a naplóban, ami a bejegyző főhős tudatáig elért. Nyilván furcsa volna egy ilyen naplórészlet: „Mögöttem becsukódott az ajtó. Átsiettem az előszobán, s már nem hallhattam, hogy az igazgató még megjegyezte rólam: Derék ember. Később sem mondta el

nekem soha senki.“ Mert honnan tudhatom, ha nem hallhattam, s nem is mondták el! — Nos: mit szóljunk akkor ehhez a részhez: „Hat előtt tíz perccel már ott voltam a klub előtt. Kínosan teltek a percek. Elolvastam a klub falára akasztott összes moziplakátot, az előadások és összejövetelek programját, megbámultam az út szélén felállított nagy táblát, amely arról adott hírt, hogy szombaton tehetségkutató esztrádműsort szervez az állami filmstúdió. — Mindent elolvastam, de semmi sem ragadt meg az emlékezetemben“. Hát ha nem tudja, hogy mit olvasott, akkor honnan tudja, hogy mit nem tud, illetőleg hogy emlékezhet olyan jól arra, hogy mire nem emlékszik! S másutt is: szó szerint leírja két diákfiú ma- gasröptű művészetelméleti vitáját, majd hozzáteszi: „őszintén megvallva, szavaikból nem sokat értettem“. Furcsa, hogy mégis ennyire megjegyezte őket!

Korlát az is, hogy naplójában a főhős saját külsejéről nem adhat direkt leírást. Kinek is adná? önmagának? — Szőke meg is próbálja Katica leírását indirektté tenni, mintegy „kívülről“ intézni: a közismert tükörtrükkel, meg a mások véleményére hivatkozással. Mégis gusztustalan, szinte egy masturbációra készülődő önsimogatás borzongó élményével vetekedő ez a részlet: „Minden pillanatban a tükörhöz futottam .. . Arányos testű, nyúlánk lány nézett vissza rám, kéklő nagy szemekkel. — A ruha jól simult testemre, szabadon hagyta gömbölyű nyakamat, karomat... Nincs rajtam fölösleges zsír, testem kemény és fiatal... Különösen mozgásomat irigyelték a lányok. Azt mondták, hogy a derekam rugózásában, felsőtestem harmonikus mozgásában van valami vonzó ... Gesztenyebarna hajam selyemszerű, lenge. A fodrászok szerint dús növésű és finom szálú hajamnak két erénye van ... Lábam hosszú és gömbölyű ..

Ki beszél itt? Valóban Nagy Katalin, önmagáról önmagának?

S épp a naplóműfajnak legalapvetőbb követelménye a kronológiai biztonság és hűség, hiszen a bejegyzések hitelesen aznapiak. De akkor nem értjük: hősünk miért nem tud kilencvenhatig számolni; vagy legalább megalkotója miért nem koppint ezért a körmére. Mert íme: egész további sorsa azon dől el, hogy túllép a harmadik hónapon. Erényes gyermek- vállalásának az így előállt kész kényszerhelyzet a rugója. Ámde számoljunk csak: augusztus 12-én voltak Szádelőn, ahol „az élet rejtélye egy pillanatra felpattant“ előtte (erről majd még később beszélünk); s október 24-én közli vele a nőorvos: „Sajnos késő... Túl van a harmadik hónapon!“ Nem vagyok sem nő, sem orvos, de én úgy számítom: a másodikon