Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - FOLYÓIRATSZEMLE - Koncsol László: Svetová literatúra

a Szovjetunióban, ott töltötte gyermekkorát, megtanult oroszul, s azóta is többször meglátogatta régi és új barátait. Paul Thorez irodalomkritikus, elsősorban a modern amerikai irodalom érdekli, de otthonosan mozog a modern európai irodalmakban, a zenében, képzőművészetben, építészetben is. Bár Paul Thorez, a fiatal francia kommunista, rendkívül nyíltan beszél az összetett szovjet valóságról, elsősorban a művészetről, a Svetová literatúra természetes gesztussal a szerző mellett foglal állást (félreértés ne essék: Thorezt senki sem támadja, az állásfoglalás a lap szempontjából érdemel figyelmet). Thorez őszintén lelkesedik a Szovjetunióért, s minél kendőzetle- nebbül mutatja fel a helyzet visszáját, annál őszintébben szurkol a színének. Ma már személyes jóbarátainak nevezheti az ifjú orosz költőnemzedék tagjait, elsősorban Voznyeszenszkijt, Ahmadulinát, a fiatal képzőművészek közül Nyeizvesztnijt, Jan- kilevszkijt, s eleven képet fest róluk, valamint a mai szovjet művészeti életről.

A vallomások között nem kevésbé fontos szerep jut Alain Robbe-Grillet fejtegetéseinek az „új regényről“, Petr Pujman szemelvényes kivonatában. A Svetová literatúra szerkesztési koncepciója általában ezt a formát, a közvetlen, alig kommentált információt tartja a legalkalmasabbnak, hogy a cseh olvasót megismertesse a modem művészet áramlataival, inkább csak jelezve azokat a pontokat, ahol a marxista esztétika vagy társadalomtudomány vitába száll a szerző nézeteivel, vagy ahol a szerzó nyilvánvaló tévedéseit kell kiigazítani. Robbe-Grillet abból a tételből indul ki, hogy a regényírásban még mindig a balzaci koncepció uralkodik, holott sem ez, sem Stendhal, sem Flaubert, sem Proust nem felel meg a modem civilizáció mai állapotának: az új valóság formát követel. Sem a lélektani elemzés, sem az alakok mozgatása, sem a hagyományos kompozíció nem képes már a valóság hű megragadására. A művészet feladata nem az, hogy ismert igazságokat illusztráljon, hanem az, hogy kérdéseket, addig ismeretlen problémákat tárjon fel. Csak a válogatás hasznos, nem pedig az igazolás. Szembeszáll az ábrázolás konvencióival, közhelyeivel, a stílustól a művészi megformálás legkülönbözőbb hagyományos fogásáig, s elvetve a „jelentések“ világát, egyszerűbb, közvetlenebb ábrázolást követel a művészettől. (A „jelentések“ fogalmán lélektani, szociális, funkcionális vonatkozásokat ért.) Mi ez a közvetlen ábrázolásmód? Gesztusok, tárgyak megjelenítése, a hős egyszerű jelenléte, minden célzatos beállítás nélkül, hogy az olvasó szabadon és kedve szerint értelmezhesse. Robbe-Grillet világnézetét talán ebbe a mondatába lehetne belesűríteni: „A világnak ugyanis nincsen értelme, de nem is abszurd. Egyszerűen létezik." Később így fejtegeti a gondolatot most már az irodalommal kapcsolatban: „Hasonló a helyzet a bennünket körülvevő világgal. Az emberek hitték, hogy rendbehozzuk, ha sikerül értelmet adnunk neki, s különösen a regény teljes művészi apparátusa szolgálta nyilvánvalóan ezt a célt. De mindez csupán illuzórikus leegyszerűsítése volt a dolgoknak; nemcsak hogy a világ nem lett áttekinthetőbb, hozzánk közelebb álló, hanem fordítva — fokozatosan apadt a vitalitása. Mivel a világ valósága mindenekelőtt saját létezésében rejlik, az most a feladatunk, hogy olyan irodalmat építsünk fel, amely ezt tartja szem előtt“. Az „új regény“ leíró funkciójából következik, hogy az átfogó, egyetemes típusú jelző helyét az optikai, leíró jelző foglalja el, amely csupán mér, elhelyez, körülhatárol és meghatároz. így hát a tárgyak felülete az a határ, amelyen nem tör át a szemünk, amely mögé nem hatolhat be a művész. A szem katalogizál, megjegyez, regisztrál, de nem magyaráz, nem megismer. Marad az elsődleges leírás, a puszta ténymegállapítás.

Ezekből az elvi alapokból indul ki Robbe-Grillet minden további fejtegetése, mi most csupán egyetlen bekezdést idézünk még egy 1957-es jegyzetéből (Négy elavult fogalomról): „A hagyományos kritika kialakította a maga szótárát, fogalmak egész pókhálóját, amelyből csak üggyel-bajjal tudunk kimászni. „Alak“, „atmoszféra“, „forma“, „tartalom“, .küldetés“ — ezek a fogalmak már annyira meghonosodtak, hogy kész, tehát holt nézeteket képviselnek a regényről. Ami pedig nem fér bele a hagyományos értékelésbe, rásütik az „avantgarde“ bélyegét, miközben az a hallgatólagos megegyezés uralkodik köztük, hogy csak útszéli vagányok csínye az egész, akik levegőbe akarják röpíteni az Akadémiát“.