Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - VÁLASZ AZ IRODALMI SZEMLE KÉRDÉSEIRE - E. Fehér Pál
hagyott ez Írókban, bizonyosfajta jellegzetesen prágai művészetet alakított ki ax egész német polgári irodalmon belül is.“ (Méliusz József: Kitépett naplólapok, Bukarest, 1961., 134. old.) Lényegében ehhez hasonló megállapításokat tesz Eduard Goldstiicker is abban a tanulmányában, amelyben újra exponálta a prágai német irodalom problémakörét. (Eduard Goldstücker: Predtucha zániku. Plameň, 1960. 9. 92—95 old.) A különböző nyelvű irodalmak kölcsönössége tehát mindenekelőtt a valóság azonosságán alapszik. Inspiráló hatása természetesen lehet X. szerb írónak mondjuk egy jugoszláviai magyar, vagy szlovák költőre. De: ez a hatás elérhet egy Magyarországon, vagy Pozsonyban élő poétát is. Nem a hatások esetlegessége, hanem a valódiság bizonyossága, amelyik kapcsolatot teremt. Hogy legutóbbi példánknál maradjunk: Kafka az egész német irodalom kincse, s ugyanakkor inspiráló, ihlető hatása volt a cseh literatúrára, s a cseh valóság adott konfliktusai is hatottak reá. Meggyőződésem, hogy Fábry Zoltán munkássága csak a csehszlovákiai valóságban lehetett olyanná, amilyenné végül is lett. (Ezt különben egy egész cikkben próbáltam bizonyítani. Lásd: Kortárs, 1961. április.) De Fábry éppen azzal emelkedett túl a helyi nagyság vitatható pozícióján, mert pontosan érzékelte az adott csehszlovákiai valóságot, de eleven szellemi kapcsolatot tartott az egész magyar irodalommal, működött bár az Romániában, Budapesten vagy Moszkvában. A feladatokról is kellene szólni. Nem vitás, hogy a csehszlovákiai, a romániai, a jugoszláviai és a szovjetunióbeli magyar irodalom még nem kapta meg azt a figyelmet, amelyet valóban megérdemelne. Nem kapta meg a magyarországi literatúrától, de a különböző népi demokráciák magyar irodalmai sem figyelnek eléggé egymásra. Jellemző tünet, hogy ezeknek az irodalmi életeknek idősebb egyéniségeit még ismerik Budapesten vagy Marosvásárhelyt, de a felszabadulás óta felnőtt közép- és ifjabb generációk már szinte csak saját államukban ismertek. Fábry Zoltán, Egri Viktor, Forbáth Imre, vagy Nagy István, Balogh Edgár, Szemlér Ferenc, vagy Sinkó Ervin neve jól ismert mindenütt. Sőt e neveknek jó hangzása van a szlovák és cseh, a romám és a szerb-horvát literatúrában is. De mily kevesen tudnak Tőzsér Árpádról és Cselényi Lászlóról, Bábi Tiborról, Hajdú Zoltánról, Kányádi Sándorról, a rendkívül tehetséges Lász- lóffy Aladárról, Szilágyi Domokosról, Fehér Ferencről, Ács Károlyról? Holott ez a jövő költőnemzedéke! Dobos László regénye vitát kavar Pozsonyban, Kiss János Tegnaptól — máig című kisregénye Kolozsvárt és Marosvásárhelyt kelt figyelmet, Kovács Vilmos regényén Ungvárott polemizálnak. De miért nem figyelnek fel erre másutt is?! Hálátlan könnyelműség, az erőkkel való megengedhetetlen pazarlás jele ez ... Az Irodalmi Szemle ankétot nyitott ezekről a problémákról. Ez helyes, örvendetes és úttörő válalkozás. Ám mily örvendetes és úttörő vállalkozás lenne, ha például egy-egy külön számban bemutatná, mintegy keresztmetszetét adná a jugoszláviai, a romániai, a szovjetunióbeli magyar irodalmi életnek! És megmutatná persze azokat a szálakat is, melyek ezeket a „rész-irodalmakat“ a román, a szerb, vagy éppen az ukrán literatúrához kötik. Eredeti műveket, értékelő esszéket közölne. Mennyit segítene ez a csehszlovákiai magyar irodalmi életnek, de az egész egyetemes magyar irodalomnak is!
