Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - VÁLASZ AZ IRODALMI SZEMLE KÉRDÉSEIRE - E. Fehér Pál

költői ouevre-jét a magyar irodalom, vagy a szlovák határozta meg? A tagadhatatlan kölcsönhatás ellenére, nyilván: Pavel Országh Hviezdoslav Magyarországon élve is szlovák író volt. Vagy a Nagyváradon élő, s Adyval egyidőben ott újságíróskodó román Iosif Vulcan nem az anyaországi kultúrához igazodott? Az a Liviu Rebreanu, aki magyar tisztiiskolát végzett és első novelláit — Mikszáth igézetében — magyarul írta, nem úgy lett-e a román próza legnagyobb XX. századi egyénisége, hogy túllépve a némileg provinciális erdélyi román literatúra keretein, Bukarest leghaladóbb művészi teljesítményeihez igazodott?

Hagyjuk a tegnapot, hiszen a jelenben is akad bizonyító példa... Nemrég látott napvilágot a Slovenský Spisovateľnél Ján Labáth A felhők lázadása (Vzbura oblakov). A tehetséges, az idén negyvenesztendős Labáth Jugoszláviában él. Annak idején részt vett a jugoszláv partizánháborúban, később elektrotechnikusi oklevelet szerzett Belg- rádban. 1950 óta jelennek meg versei jugoszláviai szlovák lapokban. Ján Kmeť, a jugoszláviai szlovák irodalmi folyóirat, a Nový život főszerkesztője szerint, Labáth poézisa Novomeský igézetében indult, s máig érezhető a modern szlovák, illetve cseh líra hatása versein. Mit bizonyít ez? Nem kevesebbet, mint azt, hogy a jugoszláviai szlovákság irodalmi élete — a földrajzi távolság ellenére — szerves kapcsolatot tart a csehszlovákiai irodalommal, nemcsak Labáth, hanem mások munkásságában is. Mint ahogyan az idősebb Ján Cajágh hagyatéka teljes jogon az egységes szlovák irodalom kincse.

Természetesen, egy-egy nyelv irodalmának egysége korántsem zárja ki a legszorosabb együttműködést, kölcsönösségi viszonyt, az együttélő irodalmak, vagy „részletirodalmak“ között. Van és volt egy egységes magyar irodalom Kelet-Európában. Volt és van egy egységes szlovák irodalom Kelet-Európában. Ez azonban nem zárja ki egy másféle egység, közösség létezését. Tudniillik mindemellett létezik egy csehszlovákiai, romániai, vagy jugoszláviai irodalom, s ezekbe beletartoznak az egyes nemzeti irodalmak is. A jugoszláviai irodalomba például a szerb, a horvát, a szlovén mellett teljes jogon odatartozik a szlovák és a magyar literatúra is.

Egyelőre nem sokat tudunk tudományos biztonsággal azokról az új típusú, bonyolult hatás-kölcsönhatás viszonylatokról, melyek egy-egy meghatározott földrajzi, történelmi egység, egy-egy közös törvények szerint alakuló valóság különböző nyelvű literatúrái között kialakultak. És főleg: rejtettek még azok a távlatok is, melyeket egy ilyen együttélés irodalmak között eredményezhet. Példa azonban akad a csehszlovákiai vagy a romániai irodalmon kívül is.

Mindenekelőtt a szovjet irodalmak immár évtizedes gyakorlata. Mi a szovjet irodalmak közül — a nyelvi nehézségek miatt — leginkább csak az oroszt figyeljük, s általában figyelmen kívül hagyjuk azokat az egyező, illetve eltérő vonásokat, melyeket a többiek, mondjuk egy ukrán, egy belorusz, egy grúz, vagy éppen örmény literatúra felmutathat. Kétségtelen, hogy ezek az irodalmak nem az orosz literatúra függvényei, önálló törvényeik, fejlődési tendenciáik vannak. Mi az, ami mégis összekapcsolja őket a közös államiságon kívül? A közelmúlt eseményeinek megidézése könnyebbé teszi a kapcsolatok minősítését. Az orosz irodalomban a hatvanas évek elején új, erős hangú fiatal nemzedék lépett a porondra. Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Vinokurov és mások. Talán fölösleges külön elemezni, hogy milyen társadalmi mozgások erősítették e fiatalok törekvéseit. Művészileg viszont egy teljesebben értelmezett Majakovszkij-, Marina Cvetajeva-, Paszternak-életmű segített önálló hangvételükre találni. A folyamat lejátszódott más szovjet irodalmakban is. Az örmény Pajruj Szevak számára természetesen ugyanúgy a XX. kongresszus szelleme volt a felszabadító erő, de ahogyan Voznyeszenszkij által Cvetajeva is visszatalált az orosz poézisba, úgy Szevak egy, a mi József Attilánkhoz hasonlítható, a személyi kultusz által elpusztított örmény költőt rehabilitált, Jegise Csarencet, aztáltal, hogy tanult tőle. Ukrán vonatkozásban valami hasonlót mondhatnánk el Ivan Draos költészetéről...

A század nemcsak a Szovjetunióban, szocialista viszonyok között produkálta a különnyelvű irodalmak szimbózisát. Mostanában sok szó esett a prágai német irodalomról. Egy magyar marxista kritikus, Méliusz József már 1936-ban megállapította: „Werfel is, Kafka is, Rilke is tudatosan hordják magukban a prágaiságukat, s talán nem túloz kritikus olvasójuk, ha azt állítja, hogy e város végső és döntő benyomásokat