Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - VÁLASZ AZ IRODALMI SZEMLE KÉRDÉSEIRE - E. Fehér Pál

ankét 1 . Mi ön szerint a nemzetiségi irodalmak (kultúrák) szerepe és küldetése az egyetemes magyar irodalomban s abban az irodalomban, amelynek — helyzetéből következően — részese. Pl. a csehszlovákiai magyar irodalomnak a cseh és szlovák irodalomban? 2. Milyenek Ön szerint a nemzetiségi irodalmak felzárkózásának lehetőségei a szocia­lista irodalmak progresszív áramlatához, illetve Európa irodalmához? 3. Milyenek a szocialista irodalmak együttélésének 20 éves tapasztalatai, s a nemzeti­ségi irodalmak Híd-programjának eredményei ebben az együttélésben? 4. Milyen tartalmi (etikai) és formai (műfaji) determináció következik a nemzetiségi létből? 5. Hogyan tükröződik mindez (amennyiben azokat ismeri) a nemzetiségi irodalmak­ban (a Szovjetunióban, Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában)? válasz az Irodalmi Szemle kérdéseire E. Fehér Pál Van-e nemzetiségi irodalom? A kérdés, ha meghökkent is — jogosult. E terminus technicust e század irodalmi és nem irodalmi szóhasználata „bevetté“ tette. Mit jelent e fogalom: „nemzetiségi irodalom“? Általában olyan írók, kritikusok csoportját, akik anyanyelvűk literatúrá- jától elszakadva, csak a hagyomány és a nyelv közösségét megőrizve, idegen nyelvi, irodalmi és kulturális közegben dolgoznak, alkotnak eleven irodalmi életet. Hadd írjam le rögtön: ennyire tisztán jelentkező irodalmi csoportosulást, ebben a században, Euró­pában nem ismerek. Ebben az értelmezésben nem tartom nemzetiségi irodalomnak sem a csehszlovákiai, sem a romániai, sem a jugoszláviai, sem a szovjetunióbeli magyar irodalmi életet. Elválaszthatják-e ezeket a testvéri országokban élő magyar írókat az országhatárok a magyarországi magyar íróktól? Adminisztratív nehézségek természe­tesen lehetnek és — sajnos — vannak is. Ez azonban nem lehet döntő. A magyar irodalom, viszonylagos megosztottsága ellenére is megőrizte egyelőre egységét, már amennyire egy élő literatúra egyáltalán egységes lehet. Vannak magyar írók, akik Pozsonyban élnek, s megint mások, akik Bukarestben? De lehet-e egy író csak pozsonyi, vagy csak bukaresti? (Mint ahogyan — pontosan ennyire jogosult ez a kérdés is: lehet-e egy író csak szegedi, vagy csak pécsi?) Az eredmény menthetetlenül a legvadabb provincializmus, vidékiség lenne. Egy irodalom létét sohasem helye határozza meg, hanem a hagyomány, a nyelv és bizonyos fejlődési tendenciák közössége. Magyar irodalom! Ez a gondunk, ha Kolozsvárott, vagy Üjvidéken élő magyar költőről szólunk, s akkor is, ha Budapesten élőről. Világos, hogy a romániai Szetnlér Ferenc munkássága mércéje csak részben lehet román kortársainak tevékenysége, igazában őt magyarországi generációs társaihoz hasonlítva kell megítélnünk. A romániai Bajor Andor rendkívüli egyéni művészete éppen akkor világlik ki, ha az egész magyar me­zőnyben vizsgálódunk. „írói attitűdjét sajátos ellentmondás feszíti — jellemzi Bajort, romániai kritikusa, Hajdú Győző. — Gyűlöli a hazug pózokat, de amióta ír, egyfolytában bizonyosfajta pózt dédelget önmagában. A svejki naivitás póza ez, vagy tán méginkább — a csetlő-botló gyermek ártatlanságáé. Általa zeng Bajornak a szó, nélküle „nem rikkant néki a rigó“, nincsen „répa, retek, mogyoró“. Mert nem játssza — éli ezt a sze­repet...“ (Igaz Szó, 1963. 706. old.) És meggyőződésem, ha. Duba Gyula groteszk tehet­ségének kulcsát keressük, akkor Bajor Andorral kell őt összevetnünk, s nem néhány népszerű, de kommersz magyarországi humoristával. Az ugyancsak romániai Sütő András igazában nem a román Frangisc Munteanuval, vagy Titus Popovici-csal tartja a szellemi rokonságát, hanem Sánta Ferenccel, Szeberényi Lehellel. Más kérdés: mennyire hat a más kulturális közegben élő magyar íróra a környezet, az irodalmi élet általános iránya? Erről azonban később ... Tisztázandó előbb ugyanis, hogy ez az országhatárokon átnyúló irodalom korántsem csak a magyar irodalom kiváltsága Kelet-Európában. Vajon annak idején Hviezdoslav

Next

/
Thumbnails
Contents