Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - DISPUTA - Hozzászólások Vladimír Mináč Egy nemzet él itt c. tanulmányához - Gály Iván: Célunk csak a közeledés lehet

nemzetiségek viszonyával szervesen egybefűződő kérdésekkel? Vajon nem lenne-e áldásosabb ilyen esetben a tudományra bízni a fel- térképezést, a válaszadást?

Utolsó idézetem Mináč szubjektivizmusának bizonyítására cikkének abból a részéből származik, ahol Kossuthnak azt a hetvenes években mondott beszédét eleveníti fel, amelyben a Madairász-klub lázadozó radikalizmusával szemben az arisztokrácia nemzeti hegemóniájának pártjára állt. Mináč ezzel kapcsolatban így összegez: „Igen, igen, még én is, a mai ember, kárörömet érzek ennél az idézetnél: ez lemossa szennyes kezünket“. Igaz ugyan, hogy a mondat másik fele enyhíti, és más, kedvezőbb viszonylatba transzponálja ezt a kárörömet, hiszen arról van szó, hogy elítéli Stúrék fellépését a magyar forradalom ellen. Viszont a mondat kontextusban való felfogása egyben azt sugallja, hogy a bún nem is volt olyan súlyos, mert a magyar forradalom később önmaga árulója lett. A következő mondatokban éppen ezért foglalkozik Mináč ezzel az általa „furcsának“ nevezett forradalommal, úgy hiszem, egy kicsit egyoldalúan.

A félreértések elkerülése végett itt kell megmondanom: dőreség lenne, ha még ilyen cikk vagy cikkek nyomán is bárki, aki eltérő álláspontra helyezkedik, valamiféle „kozmetikázást“ kísérelne meg. Nem, ez nem lehet célunk. Tárgyilagosan látnunk kell a magyar szabadságharc politikusainál nemcsak a haladást előmozdító munkásságukat, hanem hibáikat is. Ezek között nyilvánvalóan a legsúlyosabbak közé tartozott nemzetiségi politikájuk, amely nemhogy nem nyerte meg a Duna-me- dence nemzetiségeit a közös ellenség elleni harcra, hanem éppen ellenkezőleg, a barikád másik oldalára, a népnyúzó Ausztria és a gyűlölt Habsburgok pártjára taszította őket. Más szóval: senki sem kívánja közülünk „szentté avatni“ Kossuthot vagy a szabadságharc más vezéralakját, sem „elveszejteni“ Stúrt és követőit.

Kizárólag a nagyobb fokú objektivitást hiányolom Mináč cikkéből. Módszerei közé tartozik például, hogy eléggé önkényesen bánik az idézetekkel, amelyekkel tudvalévőén mindent lehet „bizonyitani“. Nem az ellen van kifogásom, hogy Stúr haladó politikai felfogását főleg a müveiből vett idézetekkel igazolja, igaza lehet abban is, hogy ebben a vonatkozásban Kossuthék elé helyezi. Szerintem elsősorban ott téved, amikor a két nemzeti

áramlat nagyjainak szembesítésekor csak erre helyezi a hangsúlyt, és teljesen a háttérbe szorítja politikájuk gyakorlati vetületét a konkrét társadalompolitikai helyzetben. Márpedig szerintem politikusokat csak így, a szavak és a tettek egysége jegyében lehet komplex módon és a történelmi hűségnek megfelelően értékelnünk.

Üjra csak a történészekre bízom a kérdés konkrétumainak elbírálását. Viszont nem tehetek róla, de enyhén szólva furcsállom, hogy Mináč a magyar szabadságharc alakjait emlegetve nem talál jó szót, az egyetlenegy Böszörményitől eltekintve, senkire sem. Igaz, hogy itt főleg a szlovák nemzethez való viszonyuk szempontjából ítéli meg őket, de vajon ez a kipreparált szempont elégséges-e a hűséges összkép megfestéséhez? Vajon az ilyen negativizmus használhat-e nemcsak egy cikknek, hanem egy lényegében igaz ügynek is?

Végül még egy megjegyzés kívánkozik a toliamra. Mináč több helyütt szembeszáll a múlt nemzetébresztő szlovák értelmiségijeinek érthető, de mégis helytelen egyoldalúságával, magyarellenességük osztálydifferenciáltságának hézagosságával. Ennek hitelét viszont gyengíti, hogy ő maga, újra csak több helyen per „Maďari“ beszél, vagyis nem tesz különbséget uralkodó osztályok és elnyomottak között. Például: „A magyarok a szlovák politika sorsát jelentik, meg kell mondanunk, hogy rossz sorsát". Itt — úgy hiszem — nem szükséges a további szószaporítás.

Néhány mondattal alább, még cikke első részében veti fel az alapvető kérdést, vajon van-e értelme érinteni a behegedt sebeket. Másutt meg, a szlovák-cseh kapcsolatokról szólva a múlt idealizálásának veszélyétől óv. Egyetértek vele, hogy azok a régi sebek valóban még nem hegedtek be teljesen, sőt azóta mindkét fél új sebeket is kapott. Nem vitatom azt sem, hogy a múlt kapcsolatairól szólva nemcsak arról — bár elsősorban arról — kell beszélnünk, ami egybefüz bennünket, hanem arról is, ami elválasztott, hogy megtaláljuk az okokat és az orvoslás módját.

De nem így. Ne így, mert ennek nincs semmi, de semmi értelme. Végeredményben közös célunk a közeledés, és nem hiszem, hogy ezt a célt szolgálná, ha egyoldalúan vagy akár kölcsönösen, ilyen koncentrált formában egymás szemére vetnénk a múlt osztálytársadalmainak bűneit.

Érzem, tudom: ezzel nem jutnánk semmire...