Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - DISPUTA - Hozzászólások Vladimír Mináč Egy nemzet él itt c. tanulmányához - Gály Iván: Célunk csak a közeledés lehet
nemzeti érdeke. Az a látszólag jelentéktelen esemény a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy a kölcsönös bizalmatlanság kora lejárt. S épp azért merem állítani, hogy itt nemzetek élnek. Erről úgy győződtem meg, mint a vak ember érzékeny, tapogató ujja hegyével a tagadhatatlanul létező tárgyak meglétéről. így jutottam el az internacionalizmushoz, ez a tapasztalat egy egész nemzedék tapasztalata, sőt alapvető életérzése. Vallom: a megtorlások kora is lejárt, s ha a történelemből levonható tanulságról gondolkodom, Győry Dezső verse jut eszembe: A sors értelme: nép lenni a népek, s ember lenni az emberek között. Gály Iván célunk csak a közeledés lehet Vladimír Mináč cikke valószínűleg nemcsak bennem, hanem a hazai magyar értelmiség jelentős részében is felemás érzéseket keltett. Miről van tulajdonképpen szó? Ez az írás a szlovák nemzet egyik legnagyobb és a marxista magyar történetírás által is megbecsült alakjának, Ľudovít Stúrnak születési jubileuma napjaiban jelent meg. Viszont többszöri elolvasás után is az Írói szándékot inkább abban látom, hogy Mináč ezt az évfordulót- olyan szögként használja fel, amelyre felakasztja mondanivalóját a szlovák nemzet öntudatosodásának gyökeredről, fejlődésének meghatározó tényezőiről, viszonyáról más nemzetekhez, elsősorban a magyarokhoz, majd a csehekhez és a zsidókhoz is. Nincs kifogásom ez ellen a módszer ellen, sőt híve vagyok, hiszen csak így lehet látszólag holt anyagból mába érő tanulságokat csiholni. A baj ott kezdődik, hogy a szerző iránti igaz tisztelet mellett, félretéve minden nacio- nális érzékenységet, amely más nemzetiségi csoportok mellett a miénknél is nem egy esetben visszahúzó tényező — egyszerűen nehéz egyetértenem Mináč számos gondolatával s ezen túlmenően az általa felvetett kérdések taglalásának módjával. Nem célom részletekbe mélyedni, és nem is vagyok hivatott arra, hogy az objektív igazságra próbáljak fényt deríteni Stúr és Kos- suthék szerepével, a magyar szabadságharc jelentőségével, erényeivel és sorsdöntő hibáival kapcsolatban. Ez a marxista történészek dolga a Duna mindkét oldalán, és kétségbevonhatatlan, hogy e téren már eredményekkel is dicsekedhetünk. Ilyen például a cseh Jan Novotný, illetve a magyar Kovács Endre egy-egy műve, amely a két nemzet kapcsolatainak érintkező és taszító pontjairól íródott tudományos megalapozottsággal, tárgyilagos hitelességgel. Nem vitás azonban, hogy főleg Stúr szerepét illetően még ma is jelentős eltérés tapasztalható a két ország marxista történetírásának felfogása között. Bármennyire furcsa ez, úgy vesz- szük, hogy folyamatról van szó, nincs okunk a sürgetésre, a nézetek előbb vagy utóbb ki- kristályosodnak, közös nevezőre jutnak. Engem Mináč cikkében elsősorban az bánt, hogy a kérdés megközelítésének módja kimondottan szubjektív, a megfogalmazás magas intellektuális színvonala és az áttanulmányozott, kétségtelenül nagy forrásanyag ellenére inkább érzelmi, mint értelmi telitettségű. Ezt lényegében ő maga sem tagadja. Néhány idézet ennek igazolására: „Fejlődésünk irányát (a szlovák nemzetről van szó, G. I. megj.) annak haladó vagy reakciós jellegét ún. objektív történelmi mércével nem mérhetjük fel: az objektív történelmi mércék a nagy nemzetek kizárólagos tulajdonai“. Furcsa álláspont, amelyet — úgy hiszem — a marxista történet- tudomány semmiképpen sem írhat alá. De lássuk csak másutt, ahol talán — tételezzük fel — egy kis önsanyargatással a hangjában mondja ki: „Én tudom, hogy nem fejlődtem objektív szempontúvá: ebben személyes tapasztalatom akadályoz meg, láttam az irredenta tevékenységet“. Nem vonom kétségbe, az ilyen érzelmi álláspont is érthető, magyarázható, van háttere, oka, gyökere. Viszont kétségbe vonom, hogy ilyen alapállásból felelős írástudó foglalkozhat-e nyilvánosan és nem éppen a legmegfelelőbb időpontban (maga Mináč írja, és ebben igaza van: .. Csakhogy a sebek nem hegedtek be; a nemzeti antagonizmus dacos növény") éppen a nemzetek és a
