Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - DISPUTA - Hozzászólások Vladimír Mináč Egy nemzet él itt c. tanulmányához - Bábi Tibor: Itt nemzetek élnek

dődött, azt már nem lehetett megállítani, és nem lehetett megállítani az udvar cselszövéseit sem. Marx és Engels a Reinische Zeitung hasábjain Kossuth és a magyar forradalom mellé állnak. Ha tekintetbe vesszük az akkori nemzetközi helyzetet, ha tudomássul vesszük Ferenc császár és Miklós cár 1833 szeptemberében Münchengratzben kötött megállapodását, melyhez októberben a porosz király is csatlakozott, és gyakorlatilag felújították a szentszövetséget, akkor el kell ismernünk azt is, hogy Petőfi még joggal énekelhetett a világszabadságról. A kor nagy egyéniségeit forradalmi indulatok hevítették, Engels kérlelhetetlen küzdelmet, tekintet nélküli terrorizmust, megsemmisítő harcot hirdetett a forradalmat eláruló szlávság ellen, s ugyanakkor furcsa illúziókat táplált Louis Napóleonnal kapcsolatban.

Ezek a vad indulatok is csak a korba ágyazva érthetők. A haladás fogalma akkoriban a föltörekvő osztályokhoz, a hódító erős népekhez kapcsolódott. Az angol forradalom során Cromwel politikailag egyesítette Skóciát és Írországot Angliával, így könyveli el a történelem két kis nép eltűnését. Az amerikai civilizáció térhódítása az indiánok rovására, a spanyolok térhódítása Dél-Amerikában, a cári birodalom terjeszkedése a Kaukázusban, a szinte rendszeressé váló nép- és nemzetirtás, mindez lehetetlenné tette az internacionalizmus mai megfogalmazását.

Tény, hogy maga Kossuth se fogta fel soha olyan radikálisan a nemzetiségek elleni harcot, ahogy Engels követelte, pusztulásra szánt ellenforradalmi népeket látva a délszláv és közép-európai szláv népekben. Széchenyi meg egyenest így riadozik: „A horvátok de jure mialánk tartoznak — a felébredt nemzetiség géniusza szerint pedig nekik igazságuk van.. . Én nemzetiség ellen harcot nem szeretek vívni. Egy nemzetiséggel több, mely csinosodásnak indul — szerencse az egész emberiségre nézve

— Kossuth ha horváth volna, valljon, mily szerepet jádzana? ...“

Tehát volt kezdettől fogva bizonyos belátás és magyar bűntudat, mely nem tudott politikai elvvé érlelődni, és nem tudott gyakorlattá válni. A belátás jóval később és elkésve jelentkezik, a szabadságharc leverése után, főleg Kossuth konföderációs terveiben: „...én erősen meg vagyok győződve, hogy valaha ezen népek igazán szabadokká lesznek ... Magyar- ország (ha saját sorsának akkor ura leszen) minden bizonnyal kész lesz velők oly kölcsönös védelmi konbinációra lépni, mely saját függetlenségünk biztosításának is, az európai egyensúlynak is érdekében lesz ugyan, de mely egyszersmind a legbiztosabb, sőt egyedül biztos, egyedül posszibilis mód arra, hogy azon népek nemzeti individualitásaikat megóva, ki- vívandott függetlenségüket fenntarthassák“. (Levél Simonyi Ernőnek, 1876. dec. 12.)

Oroszország ekkor még mindig az a feudális nagyhatalom, amelytől félti és okkal félti nemcsak Magyarország, de a szomszédos szláv népek függetlenségét és a románokét is. Persze, közben sok minden történt: a magyar nemesség többé nem azonos önmagával, elfordul Kossuthtól és elveti konföderációs terveit is. Létrehozza a kiegyezést — a március 15-i forradalmi ifjúság és radikális plebejus szárny nélkül. Mindezt egy szörnyű vereség előzte meg. Dehát Mináč úgy látja, nem volt semmi* féle ellenmozgalom.

Jóval a szabadságharc után lecsillapodnak a kedélyek. Marx bírálja a Kossuth egyéniségében megnyilvánuló ellentmondásokat, és Engels 1893. február elsején így ír a Kommunista Kiáltvány olasz kiadásához szánt előszóban: „Minden egyes nemzet egysége és önállósága nélkül sem a proletár- ság nemzetközi egysége, sem a nemzeteknek nyugodt és értelmes összműködése közös célokra nem lett volna lehetséges. Képzeljétek el, ha tudjátok az olasz, magyar, német, lengyel, orosz munkások közös nemzetközi akcióját az 1848 előtti politikai viszonyok közepette“.

Szabó Ervin, a magyar marxista, Marx és Engels válogatott iratainak 1905-ös kiadásában kommentálja Engels fenti megállapítását: „Ami 1848 előtt állott az olasz, magyar, német stb. munkásságra, ugyanaz áll a horváth, a szerb, a román, a cseh, a szász (s mi hozzátehetjük: a szlovák) proletárságra is“. Ugyanakkor megkezdi a legendarombolást, a magyar történelmi osztályok magatartásának kritikáját. S ez valóban csak marxista alapon lehetséges, éppen úgy, ahogy az igazi internacionalizmus hordozója csak a munkásosztály lehet. (Lenin Marxtól és Engelstől eltérően az elnyomott népek nemzeti felszabadító harcait szövetséges megmozdulásoknak tekinti.) Csakhogy Szabó Ervinnek nincs igaza a magyar forradalom megítélésében: nem lehet annak forradalmi voltát tagadni. A jobbágyfelszabadítást nem lehetett többé meg nem történtté tenni, s ez éppen 1848 forradalmi nemzedékének műve volt, s ebben a tekintetben nem tett kivételt senkivel nemzetiségi hovatartozása miatt. Épp ezért tűnik furcsának, ha Mináč csaknem mitologikus gyűlöletről beszél. Mintha csak Engelst olvasnám, mikor a pánszlávizmusról írva a németek oroszgyűlöletét avatja azok legforradalmibb szenvedélyévé.

Nem hiszek ebben a mitológikus gyűlöletben. Egyetlen nép nemzeti öntudatát sem helyette-