Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - DISPUTA - Hozzászólások Vladimír Mináč Egy nemzet él itt c. tanulmányához - Bábi Tibor: Itt nemzetek élnek

lehet Magyarországot kormányozni“. És Petőfi május 12-én a Nemzeti Múzeum előtt így szónokol: „... Én e minisztériumra nem a hazát, de egymagamat, sőt kutyámat se bíznám“. Ez is bizalmatlanság volt, a legnagyobb mérvű bizalmatlanság, de a május 12-én lezajlott népgyűlés is a forradalom felfegyverzését sürgeti a forradalom ellenségei ellen. Petőfi, aki az urakat legszívesebben vasvillára hányta volna, csakhamar jobb és nemesebb akar lenni náluk a forradalmi nemzeti egység megteremtése érdekébent és Táncsics, aki a robot és a dézs- ma megváltás nélküli eltörlését követelte, hasonló álláspontra helyezkedett.

Kossuth Lajos igy ismerte a nemzetiségek törekvéseit: „Vágyaink valósításának útjában a magyar áll; az uralkodó ház felhív: működjünk közre a magyarok eltiprására ..

S valóban eltiprásról volt szó, legalábbis erről tanúskodik lord Palmerston sir Strafford Canninghez, Anglia konstantinápolyi követéhez címzett sürgönye: „Az oroszok előnyomulása a dunai fejedelemségekbe nincs összefüggés nélkül a magyarországi eseményekkel. Az orosz cár tekintetbe vette a lehetőségeket, hogy az osztrák kormány által fel fog szólít- tatni, miszerint legyen segítségére a rend helyreállítására Pesten“.

Kossuth 1848. július 11-én a képviselőházban így jellemzi a helyzetet: „Tehát az ausztriai viszonyok, imitt-amott az orosz hadsereg, mely még most békességes, ott állnak a szerb lázadók, a horvátországi pártütés, s imitt- amott a reactionális mozgalmacskák is... Ezek együttvéve képezik azt, minél fogva mondanom kell, hogy a nemzet veszélyben van...“

Később az emigrációban így gondol vissza Jellasics törekvéseire: „Neki is voltak szláv- hatalmi aspirátiői: ő is uraknak akarta a szlá- vokat, de uraknak az egységes osztrák birodalomban, nem azon kívül“. Palacky is ezt akarta, Mináč szerint is. Tehát nemcsak a magyarok törtek hegemóniára, a különféle hatalmi törekvések közül ez csak az egyik volt, s talán nem is a legelítélendőbb, s itt

megint Kossuthot kell idézni: ........öt évvel

1

848 előtt Pestmegye közgyűlésén következőleg nyilatkoztam: Hatszázéves testvéries együttlét után a horvátok úgy látszik, megunták a kapcsolatot Magyarországgal. Én nagy becsben tartom e kapcsolatot, de még nagyobban nemzetem becsületét. Isten őrizzen, hogy a magyar nemzet mocsoktalan neve azon szemrehányásnak tétessék ki a világ előtt, mintha erőszakolni kívánná a nekik nem tetsző viszonyt. Én ezennel indítványozom: jegyeztessék fel utasításul Pestmegye követének az országgyűlésre, hogy mi horváth testvéreinknek teljes szabadságot ajánlunk elválni a

magyar koronától“. S Obrenovics Mihály herceggel tárgyalva 1848-ban ismét ajánlatot tesz: „Mi arra is készek vagyunk, hogy Hor- vát-országnak teljes, tökéletes függetlenséget biztosítsunki ha nem akarják a magyar koronával 800 év óta fennálló kapcsolatot fenntartani".

Mai fülnek ez talán hihetetlenül hangzik'

— csakhogy nagyon előre szaladtunk az időben; térjünk vissza a furcsa forradalomhoz, s állapítsuk meg, hogy igenis volt visszahatás, és megint csak a kezdet kezdetén az osztrák uralkodóház részéről. Amit március 17-én a forradalom hatása alatt megadott, azt március 27-én, alig tíz nappal később királyi leirattal visszavonta, s nemcsak a miniszteri felelősség, pénzügyi függetlenség, hadügyi önállóság tekintetében, de a jobbágyfelszabadítást is csak fenntartással fogadta el, mondván, hogy csak akkor lehet érvénybe léptetni, ha gondoskodás történt az urak kártalanításáról, de később épp az osztrák császár nevében ígérnek földosztást Erdélyben, s ígérnek Gleichs- berichtungot — nyelvi egyenjogúságot — minden nemzetiségnek. Kossuth ezt a politikai licitáciőt így jellemzi: „Csak segítsenek a Gleichsberichtung eszméje által elámított nemzetiségek a magyar nemzetet levernem; könnyű lesz mindnyájukat a közös szolgaság, a politikai annihilatio Gleichsberichtungjába összeolvasztanom“.

Kossuthnak nincs, nem volt igaza. A nyelvi egyenjogúság halálosan komoly dolog volt a nemzetek és nemzetiségek kulturális felemelkedése szempontjából de nemcsak a nyelvi kérdés fordította szembe a nemzetiségeket a magyarokkal, hanem sokkal mélyebben rejlő szociális okok is. A radikális paraszti tömegek a magyar nemességben látták évszázadok óta a tényleges elnyomót.

A magyar társadalmi viszonyok, s általában az osztrák birodalom társadalmi viszonyainak fejletlensége okozta a helyzet rendkívül ellentmondásos, sőt megoldhatatlan voltát. A nemzetiségek plebejus és paraszti rétegeinek végül csak két alternetívájuk maradt: vagy együtt mennek a magyar forradalommal, melynek hegemónja a polgári átalakulást kezdeményező liberális magyar nemesség, vagy a magyar forradalom ellen fordulnak a császári politika uszályában. Az utóbbi következett be. Széchenyi István békült volna az udvarral, és békült volna a nemzetiségekkel is. Előre látta a nemzeti antagonizmusból a magyarokra zúduló veszélyeket: „Ha a horvátokkal nem jövünk rendbe, akkor az egész Szlava ellenünk fordul. Ha győzünk? Jönnek az oroszok..." (A már említett július 4-ére készült beszédvázlat.) Csakhogy ami március 15-én elkez