Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Mécs László lírája
érezte, hogy összeolvasztja lírájában az ellentétes életelemeket, s vállalja a közéleti harcot. Bizonyára vannak Mécshez képest katoli- kusabb és teológiailag kötöttebb költők, de a magyar nyelvterületen a problémák gazdasági, társadalmi és politikai jellegűek voltak elsősorban, s Mécs lírája metafizikai csapon- gásnak és konstrukciónak rémlett mellettük, a szocialista ifjúság, a Sarló szempontjából pedig egyenesen dekadenciának tűnt fel. Pedig Mécs László is kereste a helyét a forrongók között, igaz, ott is a költő helyét kereste, mint mindenütt, ahol megfordult, de ide elkésve lépdelt, már nem volt számára hely. Egyik versében ezt a meglepő őszinteségű vallomását találjuk: „És nékem is volt öklöm, forradalmas, agyamban égtek földmegváltó tervek, — de a kuvik kemény öklömre ült: s a két karom ma -petyhüdt ideg-halmaz: a végtelen felé remegve nyúl.. Mint kis diák Kassán egy varrodában lakott, ahol egy varrólány elmesélte neki, hogy az éjszaka egy kuvik hármat szólt, s abban a minutumban meghalt az öccse. Azóta tusázik a költő az ilyfajta hiedelmekkel. Ez a kuvik, persze, csak jelképesen tántorította el Mécs Lászlót forradalmas terveitől. Valójában elvi ellentétek tartották vissza. Gyorsan ért a csúcsra, de az irodalmi világ ezt a sikert kétkedő és csipkedő kritikával vette tudomásul. Emlékszem például Kárpáti Aurél gúnyoros Mécs-cikkére a Nyugatban. De ez éppúgy nem használt Mécsnek, mint korábban a sarlósok bírálata. A költő és ember életdilemmáját Mécs úgy oldotta meg, hogy a verset életnek vállalta. Egyre lebegőbb lett, egyre szellemibb, a végtelenség tárult fel neki mind szélesebbre, s a realisztikus részletek, nevek, utalások már csak mellékes ízei voltak a sima, csigahúsú, rezgő mondanivalónak. Fénye megritkult, de emberségéből, eredeti vox humanájából nem veszett el semmi. 1939 felé óhatatlanul politikai színt kellett vallania neki is, de Mécs egy pillanatra sem vált a fasiszta barbarizmus hívévé, sőt a maga módján szembeszállt vele. A háborús években írt verseiben, mint a mozaikképen a meleg sárga szín, feltűnik a katolikus pap-poéta ellenállásának hangja. Akkor lett Mécs László a katolikus Vigilia című folyóirat főszerkesztője. Éppen ezért duplán érdeme, hogy nem hódolt be a fasizmusnak, hanem a polgári s politizáló írástudóknál is keményebben szembeszállt vele. Konvenciói le- hámlottak, érzékeiben felsejlett szülőföldjének, nemzetének, hazájának közeledő tragédiája. Ekkor írta s a Vigilia 1942. januári számában közölte Hitler-ellenes költeményét, amelynek ezt a cimet adta: Imádság a nagy lunátikusért. Érdemes egészében idézni: „Népek éje. Halk haláltánc-lanton játszik a Hold, mint sátáni fantom. Európa történelme kormos tornyán egy Holdkóros megy a Holdhoz. Biztos lépte, mintha szállna, szárnyán glóriázza vérpárás szivárvány. Bizton lép: holdkórost, égő aggyal megáldottat véd egy külön angyal. Jaj a kispolgári józanoknak, kik nem lettek részeg megszállottak s úgy indulnak a holdkóros láttán! Hős ő, hajszálbiztos, mint a sátán. Ügy vezet megszállott milliókat, mint ki szem-nem-látta földi jót ad. Európa történelme ormán zeng a vér, mint víz esőcsatornán. Imádkozzunk érte, emberek: „Míg a Holdfantomra rámered, élünk úgy-ahogy! Most ne vezesse sorsunk más: költő se, bölcs se, szent se, meg ne szólítsd, fel talál ébredni s jön a világhalál!“ Erre a versre aligha mondhatta volna József Attila, hogy „kispolgári tömegek írták", ahogyan jellemezni kívánta 1931-ben a Toliban írt szenvedélyes, eltökélt bírálatában Mécs líráját. Az adott körülmények közt a legbátrabb antifasiszta költői tett volt a pap-poétától. Mintha ia Hajnali harangszóbeli Mécs László éledt volna fel, rácáfolt saját olcsó és híg verseire, tömérdek egyenetlen s zavaros képére. A költőt éreztük e versben, akinek indulásakor felzengett a szívünk. Mécs László ma hetvenesztendős, visszavonultan él öreg paptársak közt Pannonhalmán. Ismeretes, hogy az irodalmi életből már 1945-ben visszavonult. 1953-ban koholt vádak alapján letartóztatták, ártatlanul szenvedett, 1956 szeptemberében rehabilitálták. Attól fogva 1961-ig Budapesten élt, de csak papi munkát végzett. A felújult magyar irodalmi életben láthatatlan maradt, írásművei, versei nem jelentek meg. Az ember sorsa mit
