Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Mécs László lírája
A kép jelképpé alakul. Az úton bankár száguld égy kifestett nővel az autóján, „millió lóg a férfi s női óraláncon“. Fehér lovas finom hintón jő a püspök, fürdőzni 'megy, ő is látja a koldust és a vak asszonyt, akár a George Grosz pohos bankárja és nője. Aztán jő a gróf és leánya, s a vidám cselédek, csúfot űznek a vak asszonyból, aki a zaj felé réved. A rajzot így fejezi be a költő: „Már törnek a nádhegedűk: a vihar közeleg, bunkóz buta ökle. Sikolyos zene sír fel a nádakon, így muzsikálhat egy őrült: „Röhögj ökör-életű nép, ajakad a jövődre röhög le: ha kidőlsz az igából, szinte lehajtnak az úri, füves legelőrül — Hogy esni kezdett, elfutottam, de visszanéztem még egy tarlón: a vak asszony kijött a vízből, karjánál fogta élte párját s indultak széltől tépázottan. A vihar megjött vad-komorlón s rájuk tátotta villám-foggal vicsorgó nagy komondor-száját.“ Volt más hasonló helyzetfelismerése is Mécsnek. Ez is valóságból kivájt kép, tiszta csillogással, férfiasan bátor értelmezéssel. „Va- dócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!“ a vers címe és refrénje. Fél vak, háborús rokkant kertészkedik, rózsákat olt, ő is testvére a költőnek, mert azonos munkát végeznek. Miért olt rózsát? — kérdi a látogató a virágos embertől. Szép volt az élet, mondja, de jött a háború, „s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták ágyékok szép vetését... a földet letarolták... fiam, szemem kilőtték... s mit elrontottak ők: vadáéba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld! Most konferenciáznak a nagy szélhámosok, hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog. S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!“ Testvéri szánalomból rádorombol a költő szíve: én is azt teszem verseimmel! Egy másik költeményével bevallja, hogy a munkássorsok milliói szülték őt is, ez az ősi tenger, odatartozik az ő apja is, a falusi kántortanító, akit földre ver ellensége, a szegénység. A költő a szegényekkel tart, társadalmi osztálymeghatározás nélkül, velük utazik a vonatban. S van egy verse, a Szülőföldünk, amelyben elmondja, hogyan nézte mohó-irigyen a tájon átvágtató gyorsvonatot, meleg ablakfényeit, a jómód csillogását. Mindez katolikus-vallásos eszmei és tárgyi körben forog, a pap napi környezetében. De ahogy mert Mécs László áttételekkel szerelmi érzéseiről írni, úgy mert írni a proletárokról is, s az első világháborús antant szélhámos békekötéseiről is. Igazmondása, ha egyházi zászlók közt és tömjénszagban is, nagy ígéret volt, egy költő ígérete, aki emberséges magatartásával példaképpé válik akkor, amikor éppen tartós, biztos példaképeket keresett a kisebbségi magyarság. Jókor érkezett Mécs László, szívén a nyugtalanság égő csillagával. Hittük, vártuk, reméltük: lírája a va'óság felé fordul, társadalmunkat fogja kifejezni, a költő korát, létformánkat, s önmagát további őszinteséggel, önelemzéssel, s a szülőföldet, hazánkat: festői erővel. Közismert, hogy nem így történt. A sárosl kis falu, a hétszáz lakosú Hernádszentistván kántortanítójának negyedik gyermeke elfordult a társadalomtól, elfordult jóformán a valóságtó', amelyből csak egy arasznyit tartott meg költészetében. Fordulhatott volna pap léiére is a falu felé, abba a prózánkból ismert sárosi környezetbe, a szlovák-magyar társadalmiságba, amelyből fölnőtt, s amelynek sajátos jegyeit soha nem tagadta, sőt büszkén viseite, kirakta, akárcsak magyar dik- ciójába a szlávos kicsinyítő jelzők és képzők tömegét. A költő öccse írja (a Vigilia 1941. évi Mécs-számában), hogy ez a Mikszáth tollára való falu: régi magyar telepítés, egykori lakŕi hű katonái voltak Rákóczinak. De ő ír arról is, hogy a költőre határozottan hatottak a szlovák mondák, a népi hiedelemvilág, ott serdült t'el Mécs László a mezítlábas libaőrző falusi parasztfiúk társaságában, hisz a kántortan i tó az iskolaszéktől kapott kis földjén maga gazdálkodott, ilyen kettős társadalmi formája volt: értelmiségi és paraszti párhuzamosan. Azt hiszem ez olyan determináns, amely meliett nem szabad elsiklani. Mécs László szimbólumok és allegóriák közt fordult el a valóságtól, s majdnem teljesen ambivalenciájának második felében kötött ki, a vallási metafizikában. Kassán járt a premontreiek gimnáziumába, az érettségi után belépett Jászón a rendbe, s a fehér papok elküldték Budapestre, tanárképző intézetükbe, így lett belőle premontrei pap és tanár, de csak egy évig tanított Kassán — röviddel ezután premontrei plébános lett Nagykapo- son, majd Királyhelmecen. Nemcsak polgári életformája lett az egyházi emberé, hanem költőként is pap maradt. Reményik Sándor
