Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Mécs László lírája

írta róla, Hogy -költészete: Isten mosolya. Egyik versében mondja Mécs, hogy nem tudta, merre menjen. „Az egyik partról át­zenélt az élet zűrzavarja“, „A másik parton misztikus, nagypéntekes homály volt“; Mécs László az utóbbit választotta. Nyugtalansága nem világosságot, hanem bizonytalanságot szült. Sokat és gyorsan irt, alig ülepedett le benne az élmény, már verssé változtatta. Nagyon sok Mécs-vers emiatt laza vázlatnak tetszik, hiányzik a költő kötelező ízlése, szi­gorú judíciuma. Szógazdagsága és izgalma mellé nem szegődött útitársnak a költői fe­gyelem. Lát verseibe beszüremlik a valóságos társadalmi élet nem egy mozzanata, Mécs László lírája hovatovább irreális, misztikus és transzcendentális lesz, de e misztika eléggé híg légkörű, képek helyett inkább igéi ma­radnak emlékezetünkben. Szüntelen csodál­kozik, szüntelen prédikál. Fogékonysága nem tudott kitérni a legkisebb élménymorzsa elől sem, nem válogatott, verselt mindenáron, Szlovákia magyar kántorává vált, s ezt a szó legnemesebb értelmében mondom. Olcsó játék volna, ha alábecsülném ezt a kántori éneket, nem alábecsülöm, megbecsülöm, mert volt benne mindig megbecsülnivaló. Áradás, való­ságos tavaszi árvíz a Mécs-líra. Nem vissz­fénye életünknek, nem formálója magatartá­sunknak. Somolygó képei, egyházias látomásai, játékos ötletei nem voltak folytatásai a Haj­nali harengszó költészetének. Második verskötetének címadó és bevezető verse, a Rabszolgák énekelnek, már elvont rabszolgákról szól, nem közép-európai em­berekről, hanem merő jelképekről. Mindnyá­jan rabszolgák vagyunk, közli Mécs, rab­szolgatartónk neve: az Élet. Holott láthatta s látta a költő a konkrét rabszolgaságot, bármerre nr'zett abban a két világháború közötti korszakban, amikor sűrű szavalóút- jain Pozsonytól Brassóig s Ungvártól a Drá­váig bejárta, miként miaga állapítja meg, egy új Tinódi gyanánt, a magyarok világát. Mindenütt bemutatta lírai önarcképeit, min­denütt meghirdette, hogy „így élni nem lehet“, hanem: „Testvér, tisztulni izibe Menjünk Asszizibe!" Szegénynek kell lenni és alázatosnak, hir­deti Szent Ferenc nyomán, nincs más meg­váltás az emberek számára. Még sem vált új Poverellóvá, ehhez túlságosan vérbő lény volt, és túlságosan sárosi fiú, ellentéte az olasz aszkétának. Szent Ferencből a derűt azonban megvalósította. A derű fényjátéka jellemzi katolikus költőként Mécs Lászlót, az ő Istene édes tenyerű, szeméből harmat hull, az mossa tisztára a költő szivét, sebek helyére virágot rak, s „ragyog ribizkeszínü holdként a szívem Isten tenyerén. A csillagok merengve úsznak a csönd boldog, szent tengerén." Csak lírai felületen siklott, mélyre nem szállt? Leszállt a felületről, leereszkedett a filozófiai rétegekbe is, hogy borzongón érezze az élet és halál játékát. Lényegében istenes költészete vitaiizmust mutat. Nem cso­da, hogy a neokatolikus poézis franciául és németül egyaránt megbecsüli Mécs Lászlót. Emberséget vállaló, keresztény hitet terjesztő rendeltetéséhez hű maradt, határtalanul hű. Ebből a szempontból ez a líra csak pozitiven értékelhető. Sajnos, társadalmi igényeink szem­pontjából Mécs költészete egyre kevesebbet jelentett. Ha aztán külső hatásra politikai versírásba is elkalandozott, majdnem mindig gyermeteg dolgokat írt, ilyesféléket: „Hajnalodik, harmatozik, mindenkinek hajnalodik: német sógor barázdát vág, gyárat épít, könyvet termel, a cseh szatócs szatócskodik, angol szomszéd kincset vermel, — Magyar János álmodozik: délibáb paripát nyergei." A szlovákiai magyar társadalom sugallata nem érte közvetlenül, vagy ha érte is: a költő elzárkózott tőle. Minden társadalmi problémára egyetlen megoldást tudott aján­lani: a katolikus vallás vigasztalását. Innen van, hogy a társadalmi kérdésekkel küsz­ködő, a szlovák—magyar együttélés konok csomóit bontogató ifjúságnak Mécs László keveset tudott adni költői fejlődésének de­rekán. Az a szocialista tájékozódású lírai mondanivaló ugyanis realista állásfoglalást követelt, nem eszményésítést. Győry Dezső éppen ezt a realitást tudta érzékeltetni, sű­rűn, vastagon, élő idegekkel. Ezért került az idősebb s korábban jelentkező Mécs László fölébe. Győry hitelesítette Szlovákiát, patrio­tizmusunkat, közép-európai népi-nemzeti megbékélést gerjesztő morális magatartásun­kat, s más írástudókkal együtt: szocialista mivoltunkat. Mécset viszont saját küszködő gazdagsága, szakadatlan lírizáló izgalma, ke­netes prédikálása, gyermekkorából visszaszálló szlovák hiedelemvilága, az emberi együttélés tarthatatlan módozatai ellen csak egyházi és konzervatív magyar politikai tiltakozása: ko­nok antirealistává tette. Pedig Mécs úgy

Next

/
Thumbnails
Contents