Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Mécs László lírája
Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom." Szívére tette a kezét, kiegyenesedett, sudár termetű volt még, enyhén olyan mozdulatot tett, mint a harangozók, de csak enyhén, nem színészkedett, csupán jelezte a „hajnali harangszót“. A dörgő tapsviharban őszintén nyilatkoztak a hallgatók. A szocialista forrra- dalomnak akkor Magyarországon és Csehszlovákiában egyként befellegzett, hatásosan hívogathatta a meggyötört idegeket az Istenhit szószólója. Mécs László nemcsak Istent idézte, minden szépséget, minden életet, minden jóságot mozgósított ömlő versében, jó ritmusban, összecsengő, hibátlan rímpárjaival. Az Istent sem egyháziasan idézte, hanem majdnem pantheisztikusan. A fiatal költő azt kívánta, szíve dobbanásában mindenki lelje meg önnön élete titkát és értelmét, társat lásson benne, testvért, elsősorban a szegények érezzék ezt, de a gazdag is csodálkozva mondhassa: „bennem is még emberség után kutat“. Az öregek érezzék, hogy fiatalságukat kongatja a Mécs-harang, a fiatalok pedig természetesen ismerjenek rá leghívebb szövegükre, szívük hangjára. Semmi vezeklés, semmi önsanyargatás, vidám tavaszi tánc kell: „Tánc feszüljön a harangban: hajnalember szirom-tánca, mely magyar lányt, tót fiúcskát testvértáncra pöndörít, gyermekkezet gyermekkézbe, lelket fűzzön tavasz-láncba! Gyűlöltünk már Káin óta vérivásig, csömörig! Átkozott, ki most sem áll a testvér-csókos hajnal-táncba! Átkozott, ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton.“ Egész életünk körképe ez a vers. S a szavaló költő pontosan hangsúlyozta mondanivalóját, félreérthetetlenül és őszintén hirdette a békét, megértést, testvériséget az egész országrésznek, főként azonban magyaroknak és szlovákoknak. Ezt egyetlen más költő nem mondta, nem hirdette. Már akkor könyv alakban is megjelentek Mécs László első versei Hajnali harangsző címen (1923). Kötetét a költő „A földi szenvedésektől millió sebből vérző emberi Szívnek" dedikálta. Saját kiadása volt ez a kötet. Mondják, a kézirattal próbálkozott pesti kiadónál, de nem hittek költészetében, ami kiadóknál szabályos eset. Megmutatta, hogy hinni lehet ebben a poézisben, sikerre vitte líráját. Még akkor nem volt rádió, a költő személyesen közvetítette verselt, fáradhatatlan volt, megjelent, ahová hívták. A Mécsesték és Mécs-matinék tömegeket mozgattak meg. Sokan nem is olvasták az Ady-szólamú verskötetet, csak hallgatták a recitátort, ez is elég volt az érvényesüléshez. Pár esztendő alatt Mécs László az egész magyar nyelvterület legünnepeltebb lírikusaként vált ismertté. Eljutott az Ady-szavakkal oda, ahová e szavak eredetiben nem juthattak el: a kaszinókba, a katolikus legényegyletekbe, a konzervatív társadalmi körökbe, a kisvárosokba és falvakba, ahol az Ady-nemzedék irodalma, a Nyugat költészete jóformán ismeretlen áramlat volt, sőt bűnök bűne, országvesztő vétkes zene, merő eretnekség. A pap eleve eloszlatta a gyanakvó és szűkeszű kispolgári réteg ellenállását és kételyét, befogadóképessé tette a modern líra szólamát. Ady képei, Tóth Árpád és Juhász Gyula szimbólumai felhígítva, gyermeki derűvel vonultak a vakhitűek elé, s bevonultak a testvéri ölelkezések tavasziispi- láng-mosolyok hirdetésével, a szeretet rózsál- ló retorikájával, a „minden-ember“ énekével. „Mint gyermekek a gyöngyvirág-mezükön elbűvölten: úgy mentem én, nevettem én s pacsirtaként fütyültem. Ügy mentem, mendegéltem én, enyém volt minden ösvény, napocska szórt rám aranyat, nem volt irántam fösvény." így énekelt, de merte nyitogatni az áhítattól lecsukódó szemeket is. A Hajnali harangszóban van egy verse, A nyomor balladája, amely forradalmi vallomás. A költő a határban találkozik egy koldussal, akit a gróf, hálából, mert harminc évig szolgált nála, kirakott az útra. A koldus vak felesége mocsárba áll be minden reggel: „lábára másznak a piócák, eladják s így vesznek kenyérkét. — Komor kíváncsiságtól égve a láphoz mentem az öreggel. Bűzhödt mocsárban állt az asszony s vakon, révedezve égre nézett. Szoknyája fel volt tűzve, combján sebek virultak minden ráncon, le-lehajolt, kitapogatta, ha valahol új csípést érzett. — Békák groteszkül gúnyolódtak az Emberjárta haláltáncon.“
