Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Mécs László lírája
Szalatnai Rezső Mécs László lírája hagyomány Élő hagyományaink közé tartozik Mécs László költészete is. Ok nélkül hallgattunk róla, évek óta senki se merte serpenyőbe dobni a nevét, s elővenni a súlyokat. Holott Mécs László kibírja az igazságosztó mérleget. S régibb hagyományunk bárkinél. A kisebbségi magyarság eszmélésének legelején lépett fel, s ne fukarkodjunk az elismeréssel: Mécs László lírája akkor eszméltető és tudatosító költészet volt a javából. Leverve álltunk, gondolat nélkül, biztos érzelem nélkül, az első világháború utáni hónapokban, az összeomlott Magyarország még a lelkekben töredezett tovább, amikor megszólalt a Hajnali harangszó, az első Mécs-kötet zenéje. A költő maga szavalta verseit. Elbűvölő szavaló volt, a vers és az ember tökéletesen megfelelt egymásnak. A szép, szőke hajú, kék szemű férfi, a premontrei szerzetesek fehér ruhájában, halványkék cingulussal övezve állott a dobogón, és szavalt, egyetlen ritmusban, mint egy hegyi patak. Kellemes bariton hangja, kétségtelen recitátori tehetsége elragadta a hallgatóságot, elsősorban természetesen a lányokat és asszonyokat, de a férfiakat is, mert tudott a költő varázsolni férfi - húrokon is. Tűnődve gondolok vissza saját első Mécs-élményemre. 1925-ben volt, Pozsonyban, a Toldy Kör rendezte Mécs első estjét a históriai Prímás palota tükörtermében, amely akkor előadótermül szolgált. Rég láttam akkora hallgatóságot egy költő estjén, mint akkor. A közönség nem fért be a nagy terembe, ki kellett nyitni mind a három szárnyasajtót, megtelt az előszoba, a ruhatár, a folyosó, a karzat és a lépcsők is. Diák voltam. A szorongó tömegben álltam fent a karzaton. Polgári és kispolgári közönség volt Mécs László publikuma, de az volt az Ady- estéké is, azt hívtuk Móricz Zsigmond estéire is, abban keveredett az értékes értelmiségi elem, sok kitűnő jellem, akikben nem kellett csalódnunk, mikor eljöttek lélekcserélő, jellemcserélő, nyelvcserélő és nemzetiségcserélő idők. Ezt a közönséget kívántuk megnyerni mi is a fiatal nemzedéknek, a Sarlónak, legalábbis belőle akartuk kiválasztani a harcolni kész elemeket, összekapcsolni velünk, a forrongókkal. De a mi igazságunk, mint minden társadalmi igazság, keserű volt, Mécs László pedig nádmézként csorgatta a maga dekoratív igazságát, „Isten igazságát“, melyet könnyebben lehetett eligazítani, mint az emberek igazságát. Ott állt a pódiumon a tejszín jelenség, zengett a hangja, mint egy harmó- niumé. Mellettem egy férfi állott, akinek kopott télikabátja katonatiszti köpenyből alakult át civil viseletté. A régi koronázó város lakói még orrukban hordták a háború s a letört forradalom emlékét, mint az országúti port. S Mécs László ezt mondta: „Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom. Szörnyű éj volt: a megörült csillagok mind vért röhögtek, vad vigyorral vért köpött a máskor lányos, szűzi hold. És az Ember: sárkány-magból sarjadt fattya véres rögnek elfeledte, hogy az arca régen Krisztus arca volt. Álmodott vad háborút és vér csurgott le testén, lelkén, s népek közt és szívek közt a szivárványhíd leszakadt. Jaj, mocsár van, förtelem van még mindig a lelkén, telkén, Sátán gubbaszt éltünk fáján s mind levágja, ami jóság bimbósodva kifakad. Elég volt az éjszakából! Álmodjunk már hajnalt végre! Milliónyi kakas torka! kurjants, hajnalt hívogass! Minden szívből, piros szívből kukorékold fel az égre! Minden vándort útra küldj és minden csírát szólogass!
