Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Lengyel József: Álmatlan éjjelek
Lengyel József álmatlan éjjelek Ködös, őszi éjszaka fogja körül a házat. Milyen nyugodt, milyen csendes. És még meleg is. A köd fekete, mint a sötét hajnalban fejt tej párája. Felkattintja a villanyt. A zöld lámpaernyőre nagy újság borul, hogy ne bántsa a fény, és mégse legyen teljes a sötét. A szoba tiszta, tágas, vidékiesen alacsony, szinte kedélyes volna, vagy volt valamikor. A deszkapadlók fehérre súroltak, a rongyszőnyegekből patakvíz jó szaga érződik; a patakban öblögeti a süket öregasszony, aki az elülső szobában lakik, aki főz rá és mos, és nem beszél, mert süket. Vagy nem süket, de úgy tesz, és neki fel kell írni, hogy mit akar. Jobb is így. Ha bejön, hátat fordíthat, vagy ha ágyban van, a fal leié fordul. Az ágy mellett, kisasztalon a pohárban, citromos víz. A fiókban jó orvosság. Minden kéznél van, minden biztonságos — amennyiben egy hetvenéves férfi éjszakája biztonságos lehet. Ö, soká elél ebben a csendben és nyugalomban. Tovább, mindenesetre tovább, mintha még most is zárt autóban — őrizők előtte, mögötte, mellette — értekezletekre és ülésekre kellene járni, amelyeket ő parancsolt össze. Tovább fog élni, mintha a mellbevágó ijedtség törne rá egyik percben, és a pár perccel később szívdobogtató hatalom-boldogság emésztené erejét, idegeit. De most már egyik sincs. Se a félelem, se a boldogság, és így múlnak a napok. Ez a borzalmas, most már egyik sincs. Most ősz és köd. Aztán tél lesz és napfény. Aztán nyár. Aztán újra ősz — és már ma biztos, hogy ő akkor is itt lesz. Ránéz az ébresztőórára. Fél tizenkettő? Csak? ... De hiszen ő állította meg az órát; azt hitte: az óraketyegés az, ami nem hagyja aludni. Karórájára néz: hajnali három. Altatót? Vagy vár még egy félórát? A szoba csendes, nyugodt. Az öregasszony lakik az utcára néző szobában. Az ő ablaka a tiszta kis udvarra nyílik, de ő még nappal se néz ki az ablakon, és soha se megy ki az udvarra. Mert mikor kiment, nézték. Vagy csak ő érzett kíváncsi szemeket a deszkakerítés mögött? Ekkoriban őrséget kért. Nem adtak őrséget, és levelére azt felelték: „Nem fogoly, nem őriztetjük. És nem őrizzük, mert nem bántja ott senki“. Aztán más leveleket írt. Arról, hogy félnek tőle, mert még sok híve van, és ezért nem merik perbe fogni. A válasz nagyon rövid volt, és azt adta tudtára, hogy semmibe se veszik. Azóta is ír, minden délelőtt Ír, de nála csak nagy ritkán kopogtat a postás a levéllel. írhat, amit akar, ritkán érkezik már válasz. És ez rettenetes. Még csak veszedelmesnek se tartják. ír — írjon. Él — éljen. Van a szobában asztal és kisasztal, ágy, szekrény, komöd, íróasztal és karosszék. Egy gyertya is, arra az eshetőségre, ha kialudna a villany. Csak tükör nincs. A tükröt ő parancsolta a padlásra felvinni. Villanyborotvával borotválkozik. A kezével tapogatja a szakálla helyét, és így tudja, hogy hízik. Talán azelőtt nem tudta, hogy nagy és kövér feje nem megnyerő kép? Dehogyis- nem tudta. De csak azért is ezer, tízezer, százezer képet csináltatott róla. Minden plakáton csak magát akarta látni. Csak azért is.
