Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Lengyel József: Álmatlan éjjelek
... Ködben puhulnak, esőtől kókadoznak a plakátok ... diadalívek vékony deszkáján felírások, fellobogózott vasútállomások, képe minden újság első oldalán — és... közben látja: ahogy ezek az újságlapok az angol WC vízöblítőin át lefolynak a csatornába, és ott van a falusi büdös reteratok pöcegödrében... Gipsz törik, üresen peng! és kong ... Most látja, akkor is tudta... Tudta, hogy egy újságlap nem él meg huszonnégy órát, hogy mindez pokoli efemeria. Ezért ismételtette hát mindennap — majdnem mindennap, mert sokszor a Gazda képének kellett legelőire kerülni. Most tükröt se tűr a szobában. s,Meg változtam?“ — kérdi magát. — „Nem, dehogy, és nincs is rá ok.“ Hiszen a Bólogató Jánosok, az ő neveltjei, akiket megvetőn ő keresztelt el így, örömmel rendeznének ütemes tapsot és ordítást, ha újra megjelenne előttük, de azt is tudja: úgy megnevelte őket, hogy nem lesz ordítás és ütemes taps, amíg nem jelenik meg. Tehát soha ... És ő is csak Bólogató János volt. A Gazda szemében nem több, mint saját járási vagy megyei Bólogatói, akik hajlongtak, a telefonkagylót fülükhöz szorítva, felállva hajlongtak, mikor ő beszélt v^Jük, igen. És mint ő, ha a Gazda hangját figyelte, a hangból igyekezett kitalálni: a szemrebbenést. „És igazam volt.“ A vakok finom füle, a süketek éles látása újra megelevenedik benne. „Igazam volt.“ Igenis, a régi harcosok voltak az ellenségei, nem a maga nevelte Bólogatok. Nem igaz, hogy azok árulták el... Igenis, gyanús volt a Spanyolországot járt veterán. És a harcos ellenálló? Mind, aki valaha valahol kezet emelt egy államra... Újra megteheti. Ezek képzelték, el merték képzelni, hogy nélküle is lehet jövő. „Holnap megírom: gyanúm jogos volt. Ők szövetkeztek az ellenséggel. És félrevezették a munkásokat, ezt teszik most is.“ „Ostobaság írni? Mindegy?" Éjjel van. Hajnal előtti legsötétebb, mikor a fehér tej párája is feketén száll fel a fejőkéből. Meleg köd. Ideje volna elmondani a mentségeket, megmagyarázni, hogy miért is lett tehetetlen. „Kérdez valaki? Védőbeszéd, ha perbe se fognak?“ És nincs más, csak ezek a hosszú éjszakák, több mint ezeregy éjszaka, és kétezerkettő is lesz belőle. És nyáron majd, ha rövid a sötétség, az idő múlása még hosszabb. Lekattintja a villanyt. Most mondja el, amit a legjobban titkolt?'Mennyite tűrt, és mennyire nem tehetett mást? „Én mondjam, hogy parancsra tettem? Pedig igaz. És mégse igaz. Jött parancs' és mégse volt.. Nem alszik, nem... csak van ott most egy másik ágyban, nézi az újságban beszéde szövegét... Berreg a telefon: hívják ... És már meg is érkezett... felmegy a liften ... Kinyílik az ajtó... az előszobában van. Nem várakoztatják; ez jó jel... Máris bemegy. Jókedvűen, mosolyogva. Micsoda nagy íróasztal. Mennyi csengő, telefon, térkép, papír. Ilyen nagy íróasztal nincs is a világon... egy egész szobát tehetnének a tetejére. „Tíz négyzetméter?“ A Gazda nem áll fel. Ez biztos így volt. Öt állni hagyta. Véletlen? Nincs jelentősége? „Van.“ Messziről, nagyon messziről, mint egy kongó oementfolyosó mélyéről, hallja a hangot ... De hiszen nem lehet az az asztal „tíz négyzetméter“... A hang, az még messzebbről szól, nem is az íróasztal túlsó feléről... A rámeresztett szemek egész
