Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Ardamica Ferenc: A rokon cseléd
Jókedvünknek anyám vetett véget... — De Margit! A gyerek előtt?! Azonnal hagyd abba! Hol tanultad?! Nem felelt, csendesen elkotródott. Egy Ideig csendes volt, valami bánthatta... A katonáról hallgattam, mint a sir. Ismeretségük mégis kiderült, ö maga mondta el. Kénytelen volt... Anyám elment vele az orvoshoz. Mikor visszajöttek, kiküldtek a konyhából. Anyám nagyon haragudott. Nem tudtam kivenni, miért e nagy felháborodás? Odabenn pedig egyre ezek a szavak ismétlődtek: Szégyelld magad! Te bakasári! Margit bajban volt. Nagy bajban! De segített magán. Hiszen idegen segítségre nem számíthatott... Elmondom, hogy történt... A szilvafa tetejében voltam, ezért nem vett észre. A nemrég ácsolt kistetőhöz támasztotta a létrát. így mászott föl... A kistetőről eljutott a mosókonyha tetejére, mely valamivel magasabb volt. Lenézett, egy pillanatig habozott, aztán szétterpesztett lábakkal leugrott. Majd újból felmászott a létrán, és az egészet megismételte. Mikor ötödször készült leugrani, azt hittem megbolondult... Odakiáltottam: — Mit csinálsz, Margit? Meghökkent, és szokatlan durvasággal mondta: — Mi közöd hozzá?! —, s leugrott. Felsikoltott, összecsuklott... Sebesen leereszkedtem a szilvafáról, odaszaladtam hozzá, de elzavart, azt mondta: — Menj innen! Menj a fenébe! — Berohantam a házba, anyámat hívni, jöjjön azonnal, Margit leugrott a mosókonyháról, és megütötte magát. Anyám kijött, egy csapásra mindent megértett, feltámogatta a lányt, és elzavart. Ekkor láttam harmadszor sírni Margitot. Anyám nem bízott benne a katonával való viszonya óta, nem tartotta tisztességesnek, nem tartotta rokonnak, és főleg nem tartotta nekem való társaságnak. Érthető hát, hogy Margit egyedül maradt, elhagyatottnak érezte magát, s szeretetre vágyott. Néha észrevétlenül belopóztam hozzá, hallgattam rekedtes énekét, és nagyon jól éreztem magam. Egy tavaszi vasárnap, korán reggel történt... Hamarább ébredtem föl, mint máskor... Anyám még aludt, egyenletesen lélegzett... Kilopóztam az udvarra, és egyenesen a mosókonyhába mentem. Az ajtó azonban be volt zárva. Mikor még egyszer lenyomtam a kilincset, halk káromkodásra lettem figyelmes. A szitkozódás férfiajkakról származott. Megráztam az ajtót... — Istenem, elaludtunk! — sopánkodott odabenn Margit kétségbeesetten. — Mit keresel ott? — szólalt meg hátam mögött apám szokatlanul erélyesen. Kicsalta őt a tavaszi reggel. Megszokott házikabátjába burkolódzott, nyaka köré sálat tekert. Nagyon megijedtem, hogy rajtakapott a tilalom megszegésén. Kicsit féltékeny lehettem az ismeretlenre, éppúgy, mint a katonára... — Margitnál benn van valaki — szaladt ki a számon. Apámnak több se kellett. Bezavart a házba. Onnan kukucskálva néztem végig „Adám kiűzését a paradicsomból“. Kövérkés férfi volt az illető, és szinte futott a kapu felé. Később hallottam, amint apám stricinek és kocsmatölteléknek nevezte. Margit maradt, de csak azzal a feltétellel, hogy „ez volt az utolsó“. Mihelyt jobb idő lett, Margitnak is jobb lett a kedve. Vígan énekelt, és gyakran füttyentett a Bundinak, hívta magával. Emlékszem, anyám nem szívelhette a női fütyülést. Azt állította, hogy amikor egy nő fütyül, akkor Szűz Mária sír. Én ezt roppant furcsa dolognak találtam, meg is kérdeztem, miért kell azért Szűz Máriának sírni, de anyám ezt sohasem magyarázta meg, valószínűleg nem is tudta volna. Meg voltam róla győződve, hogy amikor Margit sétálni megy a Bundival, férfiakkal találkozik. Egyszer meglestem. Az erdő felé igyekezett a kutyával. Azután elveszett a Bundi, de Margitot hiába faggatták, azt állította, hogy bevásárlás alkalmával maradt el tőle a városban. Elhatároztam, felkutatom a kutyát. Valami megmagyarázhatatlan erő az erdő felé húzott. Félúton találtam meg az árokban. Fülében, orrában hangyák és bogarak nyüzsögtek. És büdös volt. Szerettem volna elásni, eltemetni, de nem
