Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Ardamica Ferenc: A rokon cseléd
mertem hozzányúlni. Borzadva, sajnálkozva néztem, és némán könnyeztem. Otthon Margit; elmondta, hogy a Bundit a kerülő lőtte le az erdőben, mert egy vadnyulat kergetett. Azt hitte, kőbor kutyával van dolga. Ö haza akarta hozni, de félúton ott kellett hagynia az árokban, mert nehéz volt, és mert nem tudta volna itthon megmagyarázni, mit keresett vele az erdőben, hiszen gombák még nem nőnek. Sírva könyörgött, bocsássák meg neki, és ne szóljak a szüleimnek. Habár a Bundi kedvencem volt, megbocsátottam, mert úgy beszélt velem, mint egy felnőttel, s mert nagyszerűnek találtam, hogy a sorsa a kezemben van. De a kutya elvesztése azért mégis nagyon fájt. Margit, hogy jóvá tegye bűnét, szerzett a városban egy törleszkedő fehér kutyust, amelyet „Csucsó“-nak neveztünk el. Az elpusztult Bundihoz képest azonban csak egy korcs volt. — Honnan van? — kérdezte anyám. — Loptam! — válaszolta a lány őszintén. Azt hittem, most vagy összedől a világ, vagy Margit repül. De anyám csak ennyit mondott: — Akkor lopjál egy macskát is! Azt mondják, a lopott macska szerencsét hoz. És Margit szót fogadott. Lopott egy macskát. Jól tette, mert a szerencsére nagý szükségünk volt; nagyobb, mint a macskára. Apám állapota egyre rosszabbodott, kórházba szállították. Anyagi helyzetünk is zilált volt. És ráadásul Margit nemi bajt szerzett... Ez úgy történt, hogy anyám elküldte Margitot az újságárus bódéjába régi újságokért. A lány útközben elvesztette a pénzt. Az újságárus meg kikezdett vele. Végül annyi újságot kapott, hogy alig bírta hazahozni, és olyan betegséget, hogy alig tudták kikezelni. Anyám és nagyanyám ismét haditanácsot ültek. Keservesen összerakták a szükséges összeget a lány kezeléséhez. Egy kikötéssel: Margitnak nem szabad visszatérnie. Elfogadta a pénzt, befeküdt a kórházba, kikezelték, visszajött a holmijáért, sírt, és elment. Nem búcsúzhattam el tőle. Anyám nem engedte... Eltűnt az életünkből... Apám meghalt, nagyanyám követte. Anyám meg elment dolgozni egy hivatalba. Már nyolcadikba jártam, amikor keresztapám révén hír érkezett: Margit R-ben él, csillekezelő lett a bányában. — Minden kurvából vagy csillésnő, vagy kalauznő, vagy traktoros lesz! — mondta erre anyám. Azután néhány év múlva újra hír érkezett, nem keresztapámtól, hanem egy távolabbi rokontól, aki levelében megemlítette, hogy ha emlékszünk Margitra (hát hogyne emlékeznénk!), biztosan érdekelni fog, hogy férjhez ment. Nagyon jó férjet kapott. — Minden kurva jól megy férjhez! — jegyezte meg durván anyám. — Ne beszélj így róla! — hördültem fel, és magára hagytam. Megvető pillantását a hátamban éreztem. És most, évek után véletlenül itt vagyok R-ben, s néhány perc múlva indulunk tovább. A sofőr elfogyasztotta olvadó szalonnáját, ■ két útitársnőm is befagylaltozott, be kell ülni az autóbuszba, ők már kibírják, de én, vajon én hogy bírom ki? Legjobb volna itt maradni, megkeresni Margitot, megtalálni, örülni neki, hallgatni rekedtes hangját, énekét, sikamlós dalocskáit, az ölébe ülni, mint gyermekkoromban, megismerkedni a férjével, a gyermekeivel, mert biztosan vannak gyermekei, kell hogy legyenek gyermekei, szerette a gyermekeket, engem is szeretett. Hogy tudnék örülni megérdemelt boldogságának! — Várjanak! Kiszállok! Várjanak! Azt hittem, hogy nagyot kiáltottam, de tévedtem, nem is jött hang a torkomra, vagy elnyelte a motor berregése és az indulás okozta zsivaj. Félig felemelkedtem, aztán visszazuhantam az ülésre ... És ha nem boldog?! És ha mégsem, még ezek után sem boldog? — Jobb így... — suttogtam. — Jó, hogy nem találkoztunk. Mert ha nem volna boldog, nagyon fájna nekem.
