Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Ardamica Ferenc: A rokon cseléd
Margit szaladt ki elsőnek, utána anyám, majd nagyanyám. Szerettem volna neki megmondani, mi készül ellene, de ez lehetetlen volt, egyrészt: mert képtelen voltam beszélni, másrészt: mert anyám és nagyanyám jelenléte komoly akadályt jelentett. Megelőzte a másik kettőt, tenyerét a homlokomra szorította, és biztatott: — Ki vele! Ki vele! — Maga az oka, hogy a gyerek beteg! — Én? Én étettem meg? — Maga az oka! Bekísértek, megmosdattak, adtak egy pohár vizet, hogy öblítsem ki a számat, lefektettek, magamra hagytak. Sápadtan feküdtem, s hallgattam a konyhából beszűrődő veszekedést. Margit nem tagadott semmit. A tojásokat ő ette meg Szót fogadott nagymamának. Így akart változtatni repedtfazékhangján. Estére jobban lettem. Beosontam hozzá. Sírt... Az ölébe vett, és tovább sírt. — Nagyon rossz volt a tojás? — kérdezte. — Ühüm ... — bólintottam. Margitnak megbocsátottak, s ment minden a régi kerékvágásban. Apám állapota hirtelen rosszabbodott. Kőművest hivatott... Űj ajtót vágtak a hálóból, egyenesen a folyosóra. Nem akart keresztül járni a szobánkon. Azután tetőt ácsoltak a fáskamra és a házunk tűzfala közé. Ide kerültek a kerti és egyéb szerszámok: a teknő, létra meg ilyesmi. Margitnak éppen elég dolga akadt. Takarított a kőműves után ... Azután eljött a nap, amikor Margitot újból sírni láttam ... Anyám egyik nővére (azért hangsúlyozom, hogy az egyik, mert hét leánytestvére volt), aki olyan alacsony termetű volt, mint Margit, szánalomból néhány használt, szennyes ruhát hozott a „szegény rokonnak“. Margit öröme határtalan volt. Beáztatta a ruhákat. Másnap meg begyújtott a katlanházban, és főzte, főzte őket. Anyám későn vette észre a bajt. A tarka-barka műrostos selymek erősen festettek. Margit sírva állt a katlan fölött... A fedő a földön hevert. A katlanban főttek a ruhák. A víz meghatározhatatlan színű volt, de egyre inkább pirosodott. A nagy fakanál is piros volt, mellyel néha öntudatlan mozdulattal megkavarta a katlan tartalmát. A keze is piros volt. Később, ahogy könnyeit törülgette, az arcán piros csíkok jelentek meg. Először kinevettem, olyan volt, mint egy bohóc. Azután megsajnáltam ... — Ne sírj, Margitka! — kérleltem. — Miért is vagyok ilyen buta?! Miért is születtem ilyen butának?! — kiáltotta, és sorsára bízva a katlan tartalmát, berohant a mosókonyhába. Anyám meg levonta a tanulságot: — Még szerencse, hogy egyszer sem bíztuk rá a nagymosást! Cseléd létére nincs tisztában a mosás fortélyaival! Ki hitte volna?! (Házhoz járó mosónőnk volt...) Pontosan nem tudnám megmondani, meddig volt nálunk Margit, de ahogy így visszagondolok, alig lehetett tovább másfél, esetleg két évnél... Egyszer elment gombázni. Anyám hosszas könyörgés után megengedte, hogy vele mehessek. Amint kiértünk a városból, egy katona csatlakozott hozzánk. Margit megkért, ne beszéljek róla otthon. Megígértem. A katona rosszkedvű volt. Ma már tudom, az én jelenlétem miatt. Keze oda- odacsúszott a lány derekára. Hallottam, amint azt mondta neki, legközelebb egyedül jöjjön. Bosszúból nem tágítottam Margit mellől. Kevés gombát vittünk haza. A következő kimenőjén újból gombázni indult. Jókedvű volt, eszébe sem jutott engem is hívni. Féltékenyen figyeltem készülődését. Tudtam, várja a katonája. Végül mégsem ment egyedül. Volt egy kutyánk. A Bundi. Azt vitte magával. Későn jött haza. Vidám volt, és énekelt. Gombát most is keveset talált. De rólam nem feledkezett meg. Agyagot hozott... Leültünk a folyosóra, néztem, amint gyúrta, tapasztotta... Házikót csinált belőle. A tetejét üveg- és cserépdarabkákkal rakta ki. Szép volt a házikó, nagyon örültem neki. Ő is örült. Talán a házikónak, talán másnak, mert állandóan énekelt... Csípős, kétértelmű, fajtalan nótákat...
