Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - Ardamica Ferenc: A rokon cseléd

volt, ainilyet csak el lehet képzelni. Mint gyermeknek, nékem nagyon érdekes volt ez a rekedtes beszéd. Talán az okozta, hogy minden szavát lestem. Egyszerűen oda kellett figyelnem, akár akartam, akár nem.

Mindnyájunkat megölelt és megcsókolt, nem Is egyszer, sűrű „kezitcsóko- lom“-ok kíséretében. Roppant szórakoztató volt. így adta tudtunkra, hogy 6 rokon, és az is marad, még akkor is, ha szolgálni jött hozzánk.

Nemsokára kiapadt a csóközönből. De a szeme tovább csillogott. És szorongatta a kezem. Arcát nagyon szépnek találtam, később a francia filmekben találkoztam ilyen vonzó arcocskákkal. Rekedtes hangján sokat beszélt. Nagymamám, aki látogatóban volt nálunk (kíváncsiságból jött el), megkérdezte:

— Margit, szivem, megfázott, vagy mindig ilyen rekedt? Mert ha náthás, akkor engedje el a gyerek kezét, nehogy az is megkapja!

A „gyerek“ én voltam. Margit, habár nem volt náthás, elengedte a kezem... ö mindig igy beszél! Ezt rögtön közölte is nagymamával.

— Érdekes! — mondta nagymama. — Margit, fiam! Fogyasszon sok nyers tojást! Szép csengő lesz a hangja!

Nagymama néha a legbutább tanácsot is olyan halálos komolyan adta, mint egy jóslatot.

— Igenis! — felelte Margit szófogadón, s én észrevettem, hogy ez nagyon tetszik nagymamának.

Azután bementek apámhoz, akinek beteg volt a tüdeje, aznap rosszul érezte magát, és nem kelt föl. Engem nem engedtek be, csak a nyitva hagyott ajtó résén kukucskálhattam. Anyám valósággal elszigetelt édesapámtól. A józan ész, az óvatosság, az anyai féltés így követelte. Apám, ha néha be akartam menni hozzá, tiltóan emelte föl a kezét. Ö is óvott. Nékem ez a nagy féltés igen rosszul esett. Csodáltam Margit bátorságát, aki nem törődött a bacilusokkal, sem a fertőzés veszélyével. Odarohant az ágyhoz, és ujjongva üdvözölte apámat. A nedves csókok özöne sem maradt el. Apám gyenge volt, nem bírt védekezni ... Vagy nem is akart! Ki tudná ezt ma már megmondani, mikor régen a föld alatt nyugszik. Talán jól is esett neki a szeretet.

Attól a perctől fogva Margit hős lett a szememben. A bátorság mintaképe, eleven szobor.

Két szobánk volt. Az egyik háló, a másik nappali és ebédlő keveréke. A hálóban apám tartózkodott. Én anyámmal a nappaliban aludtam. Egyelőre Margit is ott kapott helyet.

Másnap, mikor az iskolából hazajöttem, Margitot nagy munkában találtam. A fáskamra mellett lapuló mosókonyhában tevékenykedett: meszelt. Jól száradt a fal, kivéve azokat a helyeket, melyeken nedves és salétromfoltos volt. Ezeket olcsó falpapír mögé rejtette. Késő délután már a kopott vaságy is benn állt, meg az ócska szekrény. Szerettem bejárni Margithoz; csábított a mosókonyha- birodalom romantikus légköre.

Alig telt el néhány nap, kitört a botrány. Anyám felfedezte, hogy a „spájz- ban“ fogy a tojás. Elment nagyanyámhoz... A haditanács után nagyanyám is eljött hozzánk, „beszélni a Margittal“. Kihallgattam őket. Szerettem volna megmenteni Margitot. Magamra vállaltam a tojásügyet.

— Miért nem kértél? — kérdezte anyám.

— Csak... — feleltem bizonytalanul.

Nagymama gyanakodni kezdett... Kiment, behozott két tojást, feltörte, elém tolta a csészét, kacsintott anyámra, és rám parancsolt:

— Edd meg! .

Kétségbeestem. Nem szerettem a nyers tojást, egyenesen undorodtam tőle. Ügy látszik, nagyanyám tudta ezt, s így akart rajtakapni a hazugságon.

Nem volt más választásom, hozzáfogtam... Közben undorodva rázkódtam. Anyám idegesen megmozdult, de nagyanyám rászólt:

— Meg fogja enni! Hiszen annyira szereti!... Várd ki a végét!

Ekkor jelent meg az ajtóban Margit. Csodálkozva, tágra nyílt szemmel nézte kínlódásomat. Letettem a kanalat, felkaptam a bögrét, és ittam, nyeltem a tojást ... Utána kirohantam az udvarra a szilvafához, azt ölelgettem, miközben keservesen ökrendeztem.