Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Ardamica Ferenc: A rokon cseléd
Ardamica Ferenc a rokon cseléd Amikor lábam, lelépve az autóbusz lépcsőjéről, a régi bányaváros főterének kockaköveit érintette, akkor jutott eszembe Margit. Az utolsó hír szerint, melyet róla kaptunk (de mikor volt már az!), ide költözött, itt él. Meghatottan álltam meg. A nap a szemembe sütött, hunyorogtam, és valami nagyon, de nagyon jó érzés áradt szét bennem, ujjam hegyéig futott, ott lüktetett tovább. Mindez nem sokáig, csak néhány pillanatig tartott. Valaki meglökött: micsoda gondolat, az ajtó előtt vesztegelni, elállni mások útját, akadályozni a kiszállást! Odább mentem, a társasutazás résztvevői mohón nézelődtek, megpróbáltam utánozni őket, szemem a régi házakon függött, egészen addig, míg kinyíltak az ablakok (minden ablak kinyílt), a házakat már nem is láttam, a főteret csupa kitárt ablak vette körül, s mindegyikből hangok szóltak, egy nevet ismételve, egymást túlkiabálva, mint egy rossz kórus, mely keveset próbált: — Margit! Margit! Margit! Azután a kórus összehangolódott. Most már, ha különböző szólamokban is, de egyszerre zengett a név: — Margit!. Ez volt a legszebb kórusmű, amelyet életemben hallottam ... Az ablakok már régen becsukódtak, a házak is régi helyükön álltak változatlanul, a kórus tagjai szétszéledtek, talán ebédelnek, lám, a sofőr is ebédel, szalonnát eszik, nem látom a szalonnát, de kitalálom, hogy olvadt, olvadtnak kell lennie, hiszen nyár van, hogy bírja megenni a csepegő szalonnát, hogy bírja a meleget, a benzinszagot, hogy bírja vezetni az autóbuszt, hogy bírja ezt az utat, hogy bírjuk ezt az utat... Egyedül maradtam a téren, tőlem néhány lépésnyire az autóbusz, benne a sofőr. A többiek szétszéledtek, alig látni valakit a mieink közül, ott a cukrászda ajtajában most tűnik el két útitársnőm, fagylaltozni fognak, és utána szódát isznak. Csak én maradtam itt, meg a gondolataim... Róla! Margitról. Mit is beszélek ... Hiszen „itt“ nincs semmi! Csak napfény! Az van bőven! Szinte vakít! Jótékonyan vakít, megszépít mindent. Mindent és semmit. Mert hiszen „itt“ nincs semmi, senki! Csak én, a gyermekkorom és Margit... Gyermekéveimnek sok emléke van. Szép és kevésbé szép. Érdekes és kevésbé érdekes. Egyik ilyen fejezet Margit jövetelével kezdődött... Egy napon levél érkezett keresztapáméktól. Arra kérték szüléimét, vegyék egy időre magukhoz Margitot. Margit tulajdonképpen szegény rokon volt. Távoli rokon. Máig sem tudom, családunk melyik ágából származott; azt sem tudom, apámnak vagy anyámnak volt-e a rokona? Gyerekfejjel nem tulajdonítottam ennek fontosságot, s ma már szégyellném megkérdezni idős anyámtól. Szigorúan rám nézne, és rideg „minek az neked“-del fojtaná belém a kíváncsiságot. Margit rokon volt, mégsem volt senkije. Egyik rokon családtól a másikhoz vándorolt, cselédeskedett. És keresztapám azt írta, „most rajtatok a sor“. Anyám kissé bosszúsan, kissé kelletlenül, de megírta a válaszlevelet, „jöhet a Margit!...“ Jött... Kopott bőrönddel, viselt ruhában. Apró volt, és fürgének látszott. Barna haja volt, barna volt a szeme is, és érdekes az arca. Hangja olyan rekedt
