Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Duba Gyula: A sánta nyúl
meg egyre füttyögtek és kiabáltak rá, de hangjuk elmosódott, nem értette, mit akarnak tőle, és nem is törődött velük. Erre megindultak feléje a tőkék között. Amíg hozzá érnek, le kell lőnie a nyulat. Ha addig nem lövi le, meglátják, hogy sánta ez a nyúl... Eltervezte, hogy kitartását és életösztönét emberi ravaszsággal győzi le. Becsapja őt, és végez vele. Pontosan megfigyelte, hogy melyik szőlőtöké mögött húzódott meg. Ügy tett, mintha egészen más irányban indulna utána. Lassan ment, hogy ziháló tüdeje lecsillapodjon, reszkető keze, remegő izmai megnyugodjanak. S közben álnokul körbejárta a lapuló állatot, úgy, hogy minden lépéssel közelebb került hozzá. Végre lőtávolba ért. Biztosra vette a dolgát, felemelt puskacsővel, egyenesen feléje indult. Húsz méterre lehettek egymástól, amikor a nyúl felugrott. Támolyogva és botladozva iramodott tova, egészen kimerültnek látszott. Nem bírt már villámként felpattanni rejtekéből és néhány másodperc alatt elrohanni. Jani vállához kapta a puskát, látta, hogy apró remegésekkel táncol a csöve, keze nem nyugodott még meg egészen. A puskacső egy pillanatra körültáncolta a menekülő nyúl sziluettjét, azután meghúzta a ravaszt. A szőlőhegyet tompa dörrenés rázta fel, a haj lokfalak néhányszor visszaverték, aztán elragadta a szél. A sánta nyúl a lövéstől halálra riadva, fel-felbukfencezve, kalimpáló lábbal elrohant közeledő barátai előtt. — Eltaláltad — kiáltott feléje vígan a vadász —, előtted a hátsó lábát... Jani zihált a fáradtságtól és a felindulástól. Csak nézett a nyúl után, és nem szólt, nem mondta meg, hogy sánta nyulat akart lelőni... Nem tudta, miért, de érezte, hogy nem mondhatja meg, képtelen elmondani. Kinevetnék, hogy elhibázott egy sánta nyulat. — Menj utána! — tanácsolta egyik barátja. — Ha utána mégy, tiéd a nyúl... Nézték, merre tűnt el a menekülő. — Felmennék a tetőre — mondta Jani habozva —, meghajthatnátok felfelé a szőlőhegyet ... Talán rám jönne ... A társai összenéztek, és a vadász kelletlenül megrázta a fejét. Nem volt nagy kedvük tovább csatangolni egy törött lábú nyúl után. — Nem érdemes — mondta a vadász —, kövesd figyelmesen a nyomát! Nem fut messzire, s ha ügyesen közeledsz feléje, akár bottal is leütheted. Igaza van, gondolta Jani, a hajtóvadászatok után is így szoktuk összeszedni a sebesült nyulakat. Nézte a barátait. Vigye el az ördög, szitkozódott magában, jobban szeretném, ha nem a magánügyem lenne ez a nyúl!... Végül is vállat vont, mert megértette, hogy mégis egyedül kell elejtenie. A barátai meg a vadász lekuporodtak egy hajlok fala mellé, és elővettek egy másik üveg bort, és Janit is megkínálták vele. Nagyot kortyolt belőle, sokáig forgatta szájában a hideg italt, hogy ne fázzon meg a torka tőle, fogába éles fájdalom vágott a hideg nyomán, de ivott, mert tudta, hogy belülről mindjárt kezdi melegíteni. — Elég lesz egy töltény? — kérdezte egyik barátja ingerkedő mosollyal. — Többet is vihetnél,, hátha az első lövésre csak a fülét lyukasztod át... — Elég —< morogta Jani —, egy nyúlra egy töltény mindig elég ... — Sebzett vadat nem hagy szenvedni az ember — törülgette száját a vadász, miután jót húzott az üvegből. — íratlan törvény ez itt, falun... Tudom, gondolta Jani, sok mindenféle törvény van itt falun, alig tudok már eligazodni közöttük... Elindult a sánta nyúl után. Már nem akarta őt bántani, de tudta, hogy mégis, mindenáron el kell ejtenie. Magában még azt is kívánta, hogy bárcsak elhibázná ezzel az egy tölténnyel, hadd fusson a nyomorult. Olyan ő most, mint az ember rossz sorsa, mindenütt a nyúl nyomában jár, nem engedi menekülni, s ha eléri... elemészti. De talán mindenki megy így életében legalább egyszer a saját sánta nyula után ... Talán vannak, akik többször is ... Végignézett a szőlőhegyen, a hatalmas csupasz diófák és behavazott tetejű hajiokok során. Valamikor ő is itt dolgozott. Tavasszal nyitott, nyáron kapált, ősszel szüretelt. Néha legényes virtusból cseresznyét vagy korai szőlőt lopott a barátaival, s ha a dombtetőn megjelent az öreg csősz, és rájuk fütyült, árkon-bokron át menekült. A sánta csősz meg szitkozódva fenyegette őket a fütykösével, s ők a nevetéstől fuldokolva futottak előle, bár tudták, hogy nem éri őket utol. Aztán az öregtől jó messze
