Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Duba Gyula: A sánta nyúl
levetették magukat a fűbe, és henteregve kacagtak féktelen jókedvükben és szertelen fiatalságukban, csúfolva és ócsárolva az öreget. Ennek a nyúlnak persze semmi oka a jókedvre. Egykönnyen nem menekül. Jobb tenyerén érezte a puska hideg acélját, s előbbi nyomott hangulata elmúlt. Egyszerre kemény és számító lett. A falu felé, a nyílt mezőre kell ikikónyszerítenie a nyulat. Ha állandóan látta maga előtt, és egyenesen futhat utána, kétszáz méteren belül beéri. A szél is segíti majd a futásban, mert hátulról fúj. A nyúl most egy törpeszilvabozótban lapult, közel a sövényhez. A bozót előtt térdig érő hóbuckát halmozott fel a szél. Oldalról látta meg a lapuló nyulat, és óvatosan megkerülte, úgy, hogy az a hóbuckától ne láthassa őt. Feléje lopakodott, s amikor néhány méterre volt a bozóttól, hujjongva és kiabálva rárohant. Jól számított. A nyúl ellenkező irányban ugrott fel rejtekéből, és nekirohant a sövénynek. Átvergődött a hófúvásokon, és kimenekült a mezőre. Fülét hátracsapva, lapulva futott a végtelennek tűnő, fehér síkságon, melytől a legjobban félt egész idő alatt. Rettegett a síkságtól, mert ösztöne tudta, hogy csak rövid távolságokra bír futni, és az asztallapnyi, sima mező, ahol nem rejtőzhet el, a legborzalmasabb meglepetéseket jelentheti. Jani most nem gondolkodott, ösztönei lódították előre. Időérzékét elvesztette, a szelet sem érezte, pedig egy-egy rohamával jókoráikat lökött rajta. Fáradtságát elfelejtette. Rohant a térdig érő hóban. Amikor beérte a nyulat, és az már csak néhány méterre bukdácsolt a lába előtt, megállt, futni engedte még egy darabon, aztán utána lőtt. A sánta nyúl felbukott, oldalára dőlt, hátsó lábával néhányszor a levegőbe rúgott, aztán mozdulatlanul fekve maradt. Véres lett körülötte a hó. Mtg Jani hozzáért, porhavat fújt bundájára és fejére a szél. Nyitott szemén megolvadt a hó, egészen nedves lett tőle a szeme. Megállt felette, jól megnézte, mint egy valódi hősi halottat, aztán összefogott négy lábánál fogva felemelte, és elindult vele vissza a barátaihoz. Megelégedettséget nem érzett. Kesztyútlen kézzel tartotta a nyulat, érezte kezén hűlő teste melegét, és arra az életösztönre gondolt, mellyel a nyúl menekült előle. Sejtette, hogy ezek a gondolatok sokáig megmaradnak majd benne, és köirülzsongják a lépcsőzetes padsorokban ülve is, ahol a tanárok előadását hallgatja. Hiába beszélnek neki entrópiáról, meg atommodellekről, ő a nyúlra gondol majd... A hajlokj előtt ledobta a nyulat a hóba. — Na — fogadta őt a vadász elégedetten —, mégis van egy nyulunk. Jól mentél utána, figyeltelek. Jókedvük volt, megitták a bort. Sapkájuk alól előkunkorodó hajukra dér ült, leheletük bőven gőzölgött a hidegben. Hangoskodtak, és mondataikból a nyers erő szépsége áradt, örültek Jani szerencséjének. Hazafelé indultak a hajlakok előtt. Az egyiknél megálltak, a barátja nagy rozsdás kulcsot vett elő a belsőzsebéből, és kinyitotta a vastag tölgyfa ajtót. Bementek, és a nyulat száraz szénára fektették egy sarokba. Hideg volt a hajlókban is, de a szél már nem érhette őket, fagycsípte arcuk égni kezdett. A barátja sárga lopóban hozta fel a pincéből a bort, és poharat keresett, de csak egy félliteres zománcozott bögrét talált. Gyorsain kellett inniuk, mert a lopóban levő jéghideg ital elzsibbasztotta a barátjuk ujját, mellyel a lopó szárát fogta be. Állandóan kínálgatta őket. — Igyatok, mert elejtem a lopót. Nemsokára jókedvük lett, felmelegedtek, emelt hangon kezdtek beszélni, és már újra igazi barátok voltak. Dicsérték Janit, amiért hajnalban utánuk ment a nyomokon, nagyszerű tett volt, erre büszke lehet. És a nyulat is ő lőtte, túltett mindannyiukon. Kemény legény maradt, nem rontották meg a festett szájú lányok és a városi kényelem. Később emlékeket meséltek, régi vadászatok és legényes csínytevések árnyai mozdultak meg körülöttük, nagyokat nevettek a víg történeteken. A nyúl merev szemmel bámulta őket a szénahalomról. Jani néha elkomorodott, ha ránézett, többször maga elé meredt, és szomorúnak látszott. — Mi bajod? — kérdezték a barátai, és kedveskedve a hátára ütöttek. — örülj a nyuladnak, és igyál... 1 Ivott velük, de nem tudott egészen felvidulni. Sajnálta, hogy az utolsó vadászata így sikerült.
