Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Duba Gyula: A sánta nyúl
— Mit hajtanál most fel, amikor még semmi sem pihen a vackán?... Most kaparják el magukat a nyulak ... Azért még a helyükön maradtak, mert az ördög nem alszik. Közben egészen kivilágosodott. De hiába láttak el jó száz méterre a mezőn, nem nappali világosság volt ez még; úgy érzékelték most a tájat, mint amikor ritka ködbe néz ez ember, elmo- sődón és talányosán. A szél egyre erősödött, és a nagyobb fákat is mozgatni kezdte. A vadász mocorgása megszűnt, egyszerre megmerevedett. — Látod előttünk azt a négy sötét foltot? — kérdezte suttogva Janit —, jobbra... a falu felé... Alaposan át kellett vizsgálnia a fehér mezőt, mig a négy elmosódó, szürke foltot felfedezte. — Látom — mondta halkan. — Figyeld őket! Szemét erőltetve nézte a szürke foltokat, és néhány perc múlva a látványtól hevesebben kezdett verni a szíve, és fejébe tolult a vér. A foltok egyszerre megmozdultak, lassan megindultak párhuzamosan az erdő szélével, de alig haladtak közben; úgy tűnt, mindig ugyanolyan távolságra vannak tőlük, s egyszerre eltűntek egy dombhajlás mögött. A vadász bekattintotta puskája biztosítékát, és vállára vette a fegyvert. Barátai a látványtól felindulva szidták a szelet. Egymás szavába vágva magyarázták, hogy merre, hogyan jöttek a disznók, és miért mentek el... Nézte a barátait, fagycsípte, égőpiros arcukat, fehér repedések hálózta kezüket, mely alig érzi a hideget, annyira megedződött. Sejtette, hogy az ő arca lila, és a keze is lila, gémberedett, pedig vastag kesztyűje van. Tizennyolc éves korukban hetyke virtusból télen is kiskabátban és kigombolt ingnyakkal jártak, még nem felejtette el, és most újra hatalmába kerítette a régi romantika. Kibír annyit, mint a barátai... Amikor felszedelőzködtek, érezték, hogy a szél időközben szinte viharrá erősödött. Vad rohamai nyomán recsegve jajongott az erdő, engedelmesen hajlongtak a fák, és arcukon, kezükön tűzként égett a meztelen bőr. Janinak kalandos és romantikus olvasmányaiból Jack London könyvei jutottak eszébe, aranyásók és prémvadászok harcán gondolkodott, melyet a messzi észak jeges telével folytattak. Ott sokkal vadabbak a viharok, és dermesztőbbek a fagyok, s ő most élénken elképzelte szenvedéseiket. A barátai nem gondoltak Jack Londonra, csak az járt az eszükben, hogyan lőjenek ebben az ítéletidőben legalább egy nyulat. — Ilyenkor a nyúl olyan, mint a bolond — magyarázta a vadász —, mint aki megháborodott ... Messze kél az embertől, és vágtat a széllel, szinte repül... Még a sörét sem éri utol. A szél erejét a nyílt mezőn érezték meg csak Igazán. Mint valami fékezhetetlen nyers erő és indulat, rohant végig a síkság felett. Nagy felhőket kavart a porrá fagyott hóból, máshol meg alacsonyan sodorta magával a föld felett, és vastag rétegben rakta le a mélyedésekbe, kiemelkedések mögé. Ilyen helyeken derékig süppedtek az árkokba, vízmosásokba. Nyílt mezőn céltalannak látszott a vadászat, ezért egy közeli akácos árok felé tartottak. Meghajtják a bozótost. Az árok domboldalára nyúlt fel, kétszáz méter hosszú lehetett, partjain keservesen nyögtek az akácok. Alig értek az alsó végéhez, a part tetején egy nyúl futott ki a fák közül, és eltűnt a domb mögött. — Messze kelnek — dörmögte a vadász —, ilyen időben csak szunyókál a nyúl... Egyik barátjának, az idősebbnek adta a puskáját, ő meg egy sűrű bodzabokor mögé kuporodott, hogy ne érje a szél. Kivette tarisznyájából a borosüvegét, és kortyolt belőle. Nekik meg azt mondta: —1 Vadásszatok! Meglátom, melyiktek lő nyulat! A barátai összenéztek, és vicsorogtak, de Jani komolyan vette a biztatást. Egész délelőtt birkóztak a széllel. Megjártak fél tucat árkot és bozótot. Néha már úgy érezték, arcuk és lábuk megfagyott, de nem lőttek semmit. Nyulakat és fácánkakasokat láttak, egy róka is kirohant előlük rejtekéből a mezőre, de mindig lőtávo- lon kívül. Puskájukból még egyetlen lövés nem hangzott el. A fegyvert váltakozva vették kézbe, egyszer egyikük, máskor meg a másikuk állt vele a fák törzse mögé. Közben a vadász egyedül megitta a borát, jó kedve lett, és egyre bosszantotta ókét,
