Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Duba Gyula: A sánta nyúl
tatlan, de kitartó követői vennék körül a fiút. Most gyakrabban állt meg és hallgatózott, mint a nyílt mezőn. Szerencsére jól látta a nyomokat, mert szeme tökéletesen alkalmazkodott az éjszakához. Olyan most a szemem, gondolta, mint a bagolyé, sötétben is Iát... Kitartóan gyalogolt az erdei úton, és várta az első zörejt, kopogást vagy hangokat, mely a barátai közellétét jelezné. Itt már életjelek is figyelmeztették, hogy nincs egyedül. Nyulak váltottak előtte át az úton, halkan, neszezve, megtorpanva és aprókat toppantva. Léptei csikorgását felerősítették és megsokszorozták a fák. Ment még jó másfél kilométert, átkelt két vízmosáson, szinte futva gázolta egy széles réten a havat, amikor végre meghallotta a hangokat maga előtt. Először a hó csikorgását hallotta, és azonnal felismerte, hogy nem állat mozog előtte, aztán a halk beszélgetés szófoszlányait is felfogta füle. Az alakokat még nem látta, csak sejtette, merre mehetnek a fák között. Megállt, egy pillanatig hallgatta dobogó szíve verését, és meresztgette szemét a hangok irányába, nem téved-e? Halkan pisszentett. A zaj megszűnt, elhalt a fojtott beszélgetés. Maga előtt látta őket, ahogy feszülten figyelnek, és várják a további jelet. Mozdulatlanul állt, és halkan fütyülte azt a jelet, mellyel kamaszkorukban hívták egymást. Lágy trilla volt ez a jel, és azonnal válasz érkezett rá. Feléjük indult. Fél óra múlva a Kövesdombra értek, és elhelyezkedtek. Csoszogásuk és szöszmötölé- sük elhalt, még mélyebb, szinte természetellenes lett körülöttük a csend. Moccanás nélkül álltak a fák törzse mögött. Tíz percen belül beáll a szürkület, a disznók mái jöhetnek valahol. A vaddisznó kiszámíthatatlan, különösen az öreg kan, néha fújv« és szuszogva, egyenesen törtet az irtvány rejtekei felé, máskor meg megáll a mezőn, lőtávolon kívül marad, és hallgatózik, szimatol. Fülel a zajokra, idegent jelző apró jelekre és szagokra, s ha gyanúsat észlel, óvatosan megugrik, nyomát sem látja az ember, és nem tudja meg soha, hogy a közelében járt. A szarvas is így tesz, meg az őz, de még a nyúl is, ezért a hajnali les mozdulatlan 'kitartást és fegyelmet követel. Jani néha a barátai felé nézett. Nem látta őket, homályosan látta a fatörzseket azon a helyen, ahol álltak. A vadász irányában egy rézsut felfelé szögellő, egyenes vonalat látott kilógni a fatörzs mögül, a puska csövét. Az éjszakának lassan már színe lett, még mindig sötét volt, eltakarta a tárgyakat, de valahogy már tompulni kezdett. Itt a szürkület, gondolta Jani, észre sem veszi, s egyszerre csak egészen jól lát... Mindig így érkezik a szürkület, észrevétlenül, mert közben a szem élessége alakul, ahogy a körülmények kívánják, s az ember nem érzékeli a változást. A lomblevelű fákról, tölgyekről, bükkökről nem hull le ősszel az összes levél, télen is ül a száraz lomb az ágakon. A vágás cserjéi is levelesek, bár hóréteg borítja őket, de néhol a hó lepereg, vagy nem marad meg rajtuk, s ezek a levelek könnyűek, a szél mozdulására érzékenyeik. A száraz lombon vették először észre, hogy egyszerre halkan megmozdul a szél. A levelek megrezzentek, és halkan felsóhajtottak. Jani mellett a vadász meg fojtott hangon, csúnyán szitkozódott. — Még csak ez kellett, a kutya mindenét... A hideg még dermesztett, s a szél kéretlenül és váratlanul fújni kezdett. Nem fújt erősen, csak mocorgott, susogtatta a hótól szabadon hagyott leveleket, és megmozgatta a kisebb fák ágait. Apró szélfiaka született csupán, de a vadász már sejtette, mi következik utána. Kissé csökkent a hideg, a fagy fogát kitöri az erősödő szél, de a disznók szimatot kapnak. Kilométerre elkerülik leshelyüket. Akár el is dobhatja a puskáját, annyit sem ér majd, mint egy erős bot, melyre a vízmosásokon átkelve rátámaszkodhat. A barátai is tudták, hogy a szél, mely a hátuk mögül kezdett fújni, csökkenti a les esélyeit. Topogni kezdtek, mocorogtak, hogy kiűzzék tagjaikból a beléjük lopakodott fagyot, és egyikük halkan megjegyezte: — Mehetünk is tovább, ki a mezőre... Felhajtani valamit... A vadász meg azt mondta mérgesen:
