Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Duba Gyula: A sánta nyúl
A másik barátjánál utói kell őket érnie. Pedig megbeszélték, hogy megvárja őt. Már nem gondolt semmi másra, sietett a nyomok után, és egyre az járt eszében, hogy másik barátjánál feltétlenül el kell őket érnie. Néhány perc múlva odaért. A nyomok az ablak alá vezettek, aztán egy letaposott helyen elidőztek, az utcaajtón át másik nyom csatlakozott hozzájuk, és kettesben vezettek tovább az ismerős vadász háza felé. Itt hagytak a barátaim, gondolta Jani, pedig idejében jöttem, szürkületig kényelmesen kiérnénk a Kövesdombra. Miért nem vártak hát meg, töprengett... Szomorú lett, és egyszerre sok lehangoló dolog jutott az eszébe. Mióta iskolába jár, nem, úgy viselkednek vele szemben a barátai, mint azelőtt. Furcsa idegen feszültség fala nőtt közéjük. Ital mellett értik meg csak egymást igazán belsőségesen, s akkor is csak a múltról, közös kamasz- és legénykori emlékeikről beszélnek, a jelenről ritkán, és a jövőről soha. Együtt átélt kalandok emlékét idézik, mulatásokat, vadászatokat, verekedéseket, de a mai dolgaikhoz kölcsönösen nem tudnak közel férkőzni. Barátságukat a közös múlt fogja össze csupán. Aztán még az is eszébe jutott, hogy azelőtt is, most is, egy kicsit mindig csodálta és irigyelte barátait. Mindketten széles vállúak voltak, valami ősi és természetes biztonsággal cselekedtek, udvaroltak, duhajkodtak, vagy verekedtek, s ő ezt soha sem tudta megtenni. Képtelen volt olyan lenni, mint ők. Először mindig gondolkodott, azután cselekedett, s ez nem volt jó. A mérlegelés és józanság sokszor megzavarja a természetes örömöket, és sikertelenséghez vezet. Igazi parasztlegény barátai voltak, híresek az egész környéken, ő meg úgy érezte, gyenge utánzójuk csupán. Mindez most egyszerre eszébe jutott, és azon töprengett, mit tegyen. De csak egész rövid ideig, talán csak egy pillanatig gondolkodott ezen, aztán futva megindult a páros nyomon, a vadász háza felé. Erősen lihegve ért oda, és kétségbeesve látta, hogy a nyomok eggyel szaporodva, tovább vezetnek. A harmadik nyom a vadász kapujától csatlakozott az előbbi kettőhöz. A vadász a falu végén lakott. Háza mögött szélesen és nyugalmasan nyúlt el a behavazott mező, melynek a szem csak a szélét bírta meghódítani, felette a csillagtalan, súlyos éjszaka. A három nyom, szorosan egymás mellett sötétellve, nekivágott a szúrós leheletű, hideg némaságnak, és néhány méteren belül elenyészett. Tökéletesen eltávozott, aki így megy el, gondolta Jani, csak a nyoma marad... S ha meg akarod őt találni, kövesd a nyomát! ... Kövesd a nyomát... Nézte az éjszakát, ahogy eltakarja a fákat, a nyomokat, a vadászokat — talán még nincsenek is mesz- sze —, nézte, ahogy félelmetesen és mereven uralja a világot. Kényúr, aki nem vár könyörgést, nem ismer könyörületet. Percekig tartott, amíg szorongását és félelmét legyűrte, s akkor tovább indult a nyomok után, neki a tompán derengő mezőnek. Ütja előbb a falu széli legelőn vezetett, gyalogbodza behavazott kórói meredeztek körülötte mozdulatlanul. Minden mozdulatlan körülöttem ezen a éjszakán, jutott eszébe, minden dermedt és élettelen. Némelyik kórő egészen alacsony, mint egy erdei vágás tönkjei, mások meg majdnem embermagasságot érnek el, és azt a benyomást keltik Janiban, hogy útját egy néma hadsereg nézi, mely semmit nem tesz, csak figyel... Később lefutott a kis patak meredek partján, átment a jégen, és felkapaszkodott a másik oldalra. Néha megállt, és hosszan hallgatózott, nem hall-e beszélgetést vagy lépteket maga előtt. A táj néma maradt, nem küldött feléje biztató neszeiket. Inkább ránehezedett az egyedüllét ólomnehéz súlyával, és szorongatta. Minden erejét meg kellett feszítenie, hogy legyőzze ezt a szorongást. De legyőzte, mert elhitette magával, hogy ez az éj az ő nagy próbája, melyben mindenképpen helyt kell állnia, hogy a barátaihoz hasonló legyen. A legelő után szántóföldek között kanyargott az út. Elvétve fák, bokrok szegélyezték, egy helyen meg hosszú trágyarakás húzódott mellette. Semmi sem rezdiilt körülötte, és úgy érezte, nagyon régen megy már ebben a mozdulatlan, idegen világban, idegen vidéken — a hideg csend világában —, pedig nappal a táj minden bokra, fája és göröngye ismerős lett volna neki. Az erdő fái óriási, sötét tömegként váratlanul ugrottak elébe, és ő most kettőzött figyelemmel követte a nyomokat. Az erdő már nem maradt néma, a hó és a fagy súlya alatt halkan, de állandóan meg- megreccsentek a fák. S a roppanás egyszer itt. máskor ott hangzott, mintha látha
