Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Duba Gyula: A sánta nyúl
Duba Gyula a sánta nyúl A régi, barna falióra hármat ütött. Jani felriadt, félig még aludt, úgy ugrott ki az ágyból. Mezítláb futott ki a konyhába, idegesen tapogatózva gyufát keresett a sütőn, és meggyújtotta a petróleumlámpát. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy még csak hajnali három óra van... Kissé lecsavarta a lámpát, és visszament a hátsó szobába. A konyhai lámpa fénye halvány csíkot vetett a nyitott ajtón át a tarka háziszönyegre. Odakünn vaksötét, hideg csend ülte meg a falut, a háztetőkön alig érzékelhetően derengett a hő. Jani meleg trikóinget húzott, vastag gyapjúszvettert és bakancsot, csendben öltözött, hogy fel ne ébressze a szüleit, de az apja már mocorgott ágyán, forgolódott, és mély hangon, halkan megkérdezte: — Hová mégy még ma is...? — Lesre megyünk — súgta a fiú, és arra gondolt, hogy az apja nem örül neki, ha vadászni jár a Kövesdombra... Vaddisznónyomokat találtak az erdőben. Apja hangján fáradt rosszallást érzett. — Utolsó nap is kószálsz... Alig beszélgettünk, mióta itthon vagy... — Disznónyomokat láttak — magyarázta türelmetlenül —, egészen frisseket. Három kocáét meg egy nagy kanét... A parasztember dörmögött magában valamit, hogy ott egye meg őket a fene, ahol vannak... Anyja is felsóhajtott a másik ágyon, ébren volt már. — Gyerek... gyerek... soha nem nyughatsz... — Csomagolja be a bőröndöket — mondta még Jani —, ha későn jönnék... A konyhába ment, és becsukta maga után az ajtót. Hallotta, hogy a szülei fojtottan beszélgetnek, de nem értette, mit mondanak egymásnak. Jéghideg vízben mosta meg az arcát, hogy végleg elmúljon az álmossága. Felvette prémes kabátját és kucsmáját. Megkereste a kredencben a pálinkát, három pohárkával felhajtott, és kenyeret falt hozzá. Gyomrában kellemes meleget érzett az italtól. Ivott még egy pohárkával, és elfújta a lámpát. Ahogy a sötétben a kilincset kereste, tapogatózó keze jégvirágokhoz ért az ajtó üvegén. Kilépett az éjszakába. Legalább húszfokos lehetett a fagy, szúrós lehelete arcába mart, és egy pillanatra a torkát fojtogatta. Köhögni kellett. Szélcsend vslt, minden mozdulatlan, mintha a hideg jéggé dermesztette volna a fákat, a patakot, az életet. Hajnali lesre elképzelni sem lehet alkalmasabb időt. Előző nap friss hó esett, sűrű nagy pelyhekben hullt még este is, s amikor a hó elállt, erősödni kezdett a fagy.' Az arasznyi friss hóban alig voltak még nyomok az utcán. A felvég felé ment, amerre a barátai laktak. Két barátja volt a faluban, meg a tőlük idősebb, ismerős vadász, aki a puskát hozta. Ő hívta őket lesre, tegnap este a kocsmában, a disznókat nem ígérte biztosra, de azt mondta, nyulat mindenképpen lőnek; addig haza sem jönnek a határból, amíg nyulat nem lőttek. Talán rókával is találkoznak a szőlőkben vagy a bozótosokban. Jani hallgatta a lába alatt ropogó hó csikorgását, és nézte a néma falut. Sehol semmi élet jele, a hideg kémények merev ujjakként mutatnak az égre, füstkalapjuknak nyoma sincs. Szeme már megszokta a sötétet, mégis alig látja őket. Visszanézett; lábnyomai nagyszemű láncként húzódtak mögötte. Sűrű párafelhőket fújt a levegőbe, és edzett, kemény férfinak érezte magát, aki izgalmas kalandokra indul. Nemsokára a házhoz ért, melyben a barátja lakott. Meghökkenve nézte a havat. A kisajtó tárva, és nyomok vezetnek ki rajta a felvég felé. A barátja már elment.
