Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Éjszakai párbeszéd
Aznap este az Obersturmführer vezette a raportot, az én Obersturmführerem. Ez némi reménységgel kecsegtetett, míg csak nem szólította a számomat. Elhangzott a szám, aztán ezt kiáltotta: — A parancsnokságra! Rogyadozó inakkal vánszorogtam oda. Mit csinálnak velem? Mit tegyek? Mit mondjak? Tagadjak? Vajon nem ő maga uszította rám a pallért? Megálltam a parancsnok előtt, a sapka a kezemben. Heinkiss már ott volt a helyiségben. Oldalvást állt, nem nézett felém. A parancsnok sem pillantott rám. Irt valamit, én pedig vártam, mikor hagyja abba, hogy jelentkezhessem. A parancsnok, mintha nem is tudná, hogy ott állok, egyre csak írt. Ez volt a módszerük, Kleine, így dolgozták meg a fogoly lelkét. Hadd hányódjon a kétségek között, hadd festegesse magában a jövőt, mi rá vár. Hosszú, nagyon hosszú várakozás után a parancsnok anélkül, hogy felemelte volna a fejét, unott, vontatott hangon megkérdezte: — No, mi az? — Dohányoztam .. . Még mindig nem nézett rám. — Hol vetted a cigarettát? — Találtam egy csikket. — Találtad, mi? Hát ez furcsa. Mindig talál valaki csikket. De azt -tudod, hogy dohányozni tilos? — Obersturmführer úr .. . — Tudod vagy sem? — Tudom. — Ügy. Szóval tudod. Rám se nézett. Csak a tollával bökött oldalt, arra, ahol az Obersturmführer állt. — Intézd el vele ... Kaptam egy ütést, de akkorát, hogy elsötétült előttem a világ. Vigyázzban álltam, de már sehogy sem álltam, se vigyázzban, se másként, csak a gyorsan egymást követő ökölcsapások tartottak függőleges helyzetben, félájultan, éreztem, ahogy a fejem jobb- ra-balra csuklik, mintha vasgépezetbe került volna, végül egy borzalmas csapás a sarokba penderített. Nyomban rá égető fájást éreztem az oldalamban. Mielőtt elvesztettem az eszméletemet, az utolsó, amit láttam az volt, hogy a parancsnok még mindig ír abba a nagy füzetbe, s tovább már nem emlékszem semmire, egyáltalán semmire, amíg csak a tábor mellett folydogáló jéghideg patakban magamhoz nem tértem, szemhéjam beragadva, szemöldököm a jobb szemembe lógott, fülemben fájdalmas vízesés zuhogott, s csak rémlett, hogy messze, nagyon messze, valaki azt mondja — húzzátok be a szobára a rühes kutyát... Értettek a veréshez, Kleine. Tudományos alapossággal, mit dér deutschen Gründ- lichkeit. Társaimnak úgy kellett felrakniuk a pricc&re, magam nem kapaszkodtam volna fel. Reggel pedig éppúgy mint máskor, munkába kellett állnom... összedagadt testtel, agyonrugdosva, kékre-zöldre verve, az első lépéseknél azt hittem, hogy széthullottam, hogy a tagjaimat nem tartja össze semmi. — Ezt tette? — Ezt, Kleine. — Kötelessége volt, nem? Parancsot kapott. — Igen. Kötelessége volt. — Te az ő helyében nem ugyanazt tetted volna? — Én nem voltam az ő helyében. — De ... mondjuk, ha valahol másutt hasonló parancsot kaptál volna ... — Nem tudom, Kleine. Az ember sohasem tudja, hogy más helyében mit tett volna és mit nem. — Lehet... Lehet, hogy valaki más még cudarabbul bánt volna veled. Agyon is üthetett volna, nem? •— Persze, agyon is üthetett volna. — De nem ütött agyon, élsz. — Élek. — Lehet, hogy nem akart agyonütni.
