Irodalmi Szemle, 1966

1966/10 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Éjszakai párbeszéd

— Ha akarta volna, agyon is üt.

— Neked mégis rosszul esett, ugye? A mai napig is rosszul esik...

— Nem tudom, Kleine.

— Aztán már soha nem keresett?

— Keresett. Mihelyt nálunk volt szolgálata, rögtön jött.

■

Mihelyt nálunk volt szolgálata, rögtön jött. Dúlt-fúlt mérgében.

— Te hülye, te féleszű, te rühes kutya, te patkányfajzat, nem megmondtam neked? Nem figyelmeztettelek mindig, nehogy rajtakapjanak?

— Figyelmeztetett Obersturmführer úr.

— Te vagy az oka.

— Én vagyok az oka, Obersturmführer úr.

— Hülye, féleszű barom vagy.

— Hülye, féleszű barom vagyok, Obersturmführer úr.

— Agyon kellett volna csapnom téged.

— Agyon kellett volna csapnia, Obersturmführer úr.

Pulykamérgesen távozott. De visszajött. Tudtam, hogy visszajön. Vissza is jött.

— Csinálnom kellett — szólt csendesen.

— Tudom.

— Gyújts rá.

— Nem kell.

— Ne marháskodj megint.

— A dohányzás szigorúan tilos. És szigorúan büntetik, különösen ha megismétlődik a kihágás ...

— Ha az őr kínálja meg, a fogolynak szabad dohányoznia.

— Szabad, vagy köteles ?

— Szabad.

— Akkor nem kell.

— Gyűrjem a pofádba?

El kellett fogadnom.

■

Eltelt néhány hét. Egyszer reggeli sorakozóra szólítottak bennünket. Ez mindig valami rendkívülit jelentett, és ami ott rendkívüli volt, Kleine, az rossz volt. A reggeli sorakozó szokatlan volt, máskor csak számba vették a népet, és mentünk a dolgunkra.

Számok szerint kezdtek szólítani bennünket. Amikor az első elhangzott, pánikba estünk. Tudtuk, mit 'jelent ez — áthelyezést valahová, más táborba. Ez mindig valami cudart, szomorút, bizonytalant jelentett. Minden fogoly rettegett a bizonytalanságtól. A tábor rossz volt, de a biztonságot jelentette.

Száz számot olvastak fel, köztük az enyémet is. Parancsot kaptunk, hogy csomagoljuk össze a dolgainkat, és adjuk át, helyettük kiadták a civilt. A tábor kapujánál két fedett teherkocsi várt.

A beszállásnál Obersturmführer Heinkiss ügyelt fel.

Nem nézett rám. De amikor indulóban voltunk, utánunk kiabált:

— Itt ne lássuk többé a hülye pofátokat, rühes kutyák!

A mai napig az az érzésem, hogy ez nekem szólt.

■

— Mi lett veletek?

— Akkor még, Kleine, olykor áthelyezték a foglyokat munkatáborokba. A német foglyokat.

— De te nem német fogoly voltál.

— Nem.

A lány sokáig hallgatott. Aztán megkérdezte:

— Ezt miért mesélted el nekem?

— Csak így. Azt akartad, hogy meséljek.

— De ez nem ebben a városban történt.

— Nem.

— Tudom, miért mesélted el.

Dusek Imre fordítása