Irodalmi Szemle, 1966

1966/10 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Éjszakai párbeszéd

— Mi történt veled, Kleine? Remeg az egész tested.

— Nem csókol meg?

— Megcsókoljalak?

Intett. Megcsókoltam. Rég csókoltam nőt az utcán. Klemének málnaízü, friss, nedves volt az ajka.

Még egyszer meg akartam csókolni, de kitépte magát a karomból, két lépést hátrált, már nem remegett, ellenségesen, kihívón, harciasan meredt rám.

— Mi történt, Kleine?

— Apám háborús bűnös volt. Felakasztották. — Egész halkan mondta, de kiáltás volt. Kiáltás, amely egy pillanatra belé fojtotta a levegőt. Feledni akartam, hogy itt vagyok ebben a városban, ebben az országban. Kalandra vágytam egy német lánnyal. De nem megy, nem olyan egyszerű a dolog ebben a komplexusokkal, torzulásokkal, problémákkal és csonka testekkel teli országban. Egyik ismerősöm, aki hosszabb időt töltött itt a háború után, mesélte, milyen könnyű a német nőkkel, a férfiakból húsz évfolyam kiesett, egy valamire való férfi akár háremet is tarthat. így volt, ez volt a helyzet, bár ismerősöm száján is volt valami kellemetlen mellékíz. Ma itt az új nemzedék. Az ifjúság ... De ők is ilyenek. Legalább részben.

Várt. Szinte csüngött az ajkamon, mit szólok, mit válaszolok. Megborzongtam. Most rögtön meg kell oldanom a helyzetet, az ügy nem tűr halasztást; szó nélkül sarkon fordulhatok ... de ő választ vár, és ez elől semmi módon, még ha szó nélkül faképnél hagyom, se térhetek ki. Lehet, hogy van már némi gyakorlata benne, bizonyára nem én voltam az első, akit ezzel meglepett, túlságosan tökéletes, és beidegzett a meglepetés. Nyilván minden eshetőséggel számol, semmi sem éri készületlenül. A meglepetés tökéletes. Alighanem csak egy gyöngéje van. Nem számol — a kíváncsisággal. Bár — ki tudja? Hátha ezzel vadássza a „publicity“-t. Na, meglátjuk. ..

Ellenálltam a kísértésnek, hogy a kabát ujjával megtöröljem a szám. Még mindig ott éreztem azt a hűvös, nedves málnaízt. Bármennyire igyekeztem, nem bírtam szabadulni az érzéstől, hogy valami tisztátlan, mérgező anyaghoz érintettem a számat. Nem minden német kalandnak kell így végződnie, de így is végződhetik. Kifogott rajtam. De úgy kell nekem, mi keresnivalóm van itt?!

Várt. Zsenge arcán kihívással vegyes félelem tükröződött. Várta, hogyan vergődöm ki a nehéz helyzetből, mit mondok, mit cselekszem. Várt, készen arra, hogy nem hisz el semmit, amit mondok. Vagy egyértelműen, vagy sehogy ...

Végül azt a választ adtam, amire végképp nem számított:

Azt mondtam:

— Éhes vagyok.

... Az egykori Elefánt tulajdonképpen nem is étterem volt. inkább csak a megkezdett éjszaka előszobája. Az oszlopokon még ma is velencei tükrök csillognak, a brokáttal bevont falakon fürdőző nimfákat ábrázoló képek lógnak. Alrokokó. ízléstelen. Egy lerombolt város mai életében pedig teljesen idegenül hat. Ugyan hol szedték össze ezt a berendezést? Igaz, ma a külföldieket szolgálja az étterem. A külföldiek szeretik, ha az asztalon gyertyák meg effélék díszelegnek.

— Voltál már itt, Kleine?

Megrázta a fejét. — Nem.

—i Tetszik?

Vállat vont. Nem tudja. De inkább nevetni való.

A frakkos pincér műpatinával díszített bőrtokban nyújtotta át az étlapot.

— Kár, hogy nincs osztrigájuk — mondtam. Rám nézett, nem’ űzök-e gúnyt belőle.

— Osztriga ... — nyugtattam meg. — Valamikor itt az is volt...

— Te már jártál itt?

— Még nem. De tudom, hogy volt osztrigájuk. Valamikor régen.

— Régen... úgy gondolod, még az előtt az éjszaka előtt?

— Igen, az előtt az éjszaka előtt.

— Ettél már osztrigát?

Bólintottam.

— Én biztosan nem tudnám megenni.

— Mindenki azt mondja. De aztán mindenki megeszi.

— Mindenki nem.

— Igazad van, nem mindenki. De mindenki, akinek alkalma adódik rá.