Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Éjszakai párbeszéd
Bólintott, közben mintegy bocsánatkérőn elmosolyodott. Úristen, ilyesmi is előfordult Ellenkező irányba — innen Hamburg felé — sok ilyen fiatal ember megy, azt tudom. De ilyesmi is előfordul? — Megtudná mondani, miért? — Nem tudom. Valószínű, hogy ostobaság volt. Valamit meg akartam tudni, kerestem vadamit... — Megtalálta? Kétségbeesetten rázta a fejét. Nem. — Szerencsét? Nem, intett, nem a szerencséjét. — A szerelmet? — A szerelmet sem. — Élete értelmét? Valami új, mélyebb értelmet? — Nem. Ö, nem. Ez mind csak szó. — Mit akkor? — Nem tudnám megmondani. Nem is mondhatom. Ez az én ügyem, csak az enyém. Senki sem segíthet benne. S alighanem ostoba vagyok. Igen. Ezt a játékot is ismerem. Én felkínálhatom benne Alexandriát és Szingapúrt. Találkozásomat Lollobrigidával, amikor még nem volt sztár. Kínai díszebédet, vagy moszkvai mulatozást vodka mellett. Ő, Kleine, túl fiatal még ehhez, de ez még nem jelenti azt, hogy üres a fegyvertára. Vannak megoldhatatlan problémái, kétségbe van esve önmaga fölött. Van egy motívum, amiért Hamburgból ide jött, ebbe a városba. Vannak titkai, csupa féltve őrzött titok. Tehetetlensége, amely parancsoló erővel szólít: adj tanácsot, ments meg, adj menedéket... tapasztalt és magabiztos vagy, nagyszerű ember vagy, én pedig olyan elhagyatott vagyok a világon... Ostoba vagyok, nem láttam semmit, nem éltem semmit, nincsenek tapasztalataim ... Felhagytam a kérdezösködéssel. Nem közönyből, nem érdektelenségből. Kleine Hamburgból jött ide, s ez elég, hogy az ember kíváncsi legyen, miért. De ezt úgyis elmondja, magától is elmondja, ha nem fogom unszolni. — Talán elmehetnénk vacsorára... — tereltem másra a szót. Észrevettem, hogy csalódott. Persze, azt várta, hogy kérni, könyörögni fogok, árulja el ártatlan titkait, ha egyáltalán vannak ilyenek. Megsértődött. Felállt, vagy inkább felpattant. Miközben végigtipegett a kávéházon, én pedig baktattam utána, ismét elfogott az érzés, nevetséges vagyok. Felsegítettem a kabátját. Kiléptünk a megvilágított bulvárra. — Hová megyünk? — ingereltem tovább. — Nekem mindegy ... — Maga ismeri a várost. Én most vagyok itt először... azaz, először azóta, hogy ez a város nem város többé. — Elmehetünk . . ., mondjuk az Elefántba .. . — Rendben van, gyerünk. Hallottam, hogy ezt a híres éjszakai éttermet újjáépítették. A régiben egyazer jártam. Charlie szeretett a tűzzel játszani, ő volt ott kétszer-háromszor. Befordultunk egy sötét kis utcába, romházak közé. Kleine hozzám simult. — Karoljon át, fázom . .. Hohó! Ezt nem vártam volna. Átfogtam a derekát. így mentünk tovább, ott tipegett mellettem, csaknem a karomon vittem. Ő is, én is téli pakolásban, de még így is éreztem, milyen forró, milyen rugalmas a teste. A romok közt, egy épen maradt ház új márványbejárata fölött kis lámpa lógott. Vörös mezőben két lábon álló fekete elefánt., A régi Elefánt bejárata fölött is ugyanilyen lámpa lógott, de akkor nem világított. Hagyomány. Inkább tekinthetnénk a szentimentalitás megnyilvánulásának. Csakhogy a régi Elefánt, az egykor híres étterem nem ebben a házban volt. Hogy hol állt tulajdonképpen, ma már senki sem tudja pontosan. A német lány megállt mellettem. Éreztem, láttam, hogy elfogta a remegés. Remegett a teste, a szeme, a szája. — Nem csókol meg? — kínálta oda magát. Nézzük csak... ez igazán újdonság, megkerüli a viselkedés szabályait, felbontja a játék begyakorolt menetét. Mi történt ezzel a lánnyal?
