Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Éjszakai párbeszéd
— Mit? Nem értem ... — Hát... a vacsorát. A meghívást... — Miért ne? — De ... az a fiatalember... mondta, hogy van valakije ... A huncut mosoly eltűnt az arcáról. Elkomolyodott. — Az a fiú messze van. Igaz, erre nem gondoltam. Van az úgy, hogy a házastárs, a szerető, a fiú távol kerül. Ha pedig így ... — Tehát... ha valóban nem akad semmi jobb ... — Nincs semmi jobb... de nagyon kérem, ne itt, a szálló vezetői nem szívesen látják ... Az volt az érzésem, nemcsak hogy készséges, de már-már tolakodó. Talán jobb volna ■visszaszívni a meghívást, tréfára fordítani a dolgot. De miért? Miért? Kívánatos, szép, kedves, fiatal... végeredményben szállóportán dolgozó hölgy... vannak, akik ezekben a hölgyekben valami jellegzetes, valami kikristályosodott típust látnak. A portáshölgy, az egyszerűen portáshölgy. Én ugyan nem egyszerűsítem le ennyire a dolgot, de ez még :nem jelenti, hogy a portáshölgy ne lehetne olyanféle portáshölgy... itt erősebb a kísértés, több az alkalom ... — Tudja — szóltam magyarázatként — nem szívesen vacsorázom egyedül. Gunyoros pillantása ezt kérdezte: — minek annyi magyarázkodás? — Tehát hol? — Van a bulváron egy új kávéház .. . — Fél hétkor? — Fél hétkor ... Elmentem a megbeszélt kávéházba csak azért, hogy meggyőződjem: nem jön el. Miért is jönne? És mi hasznom volna az egészből? Nem jön, és így van rendjén. Ott ült a sarokban, valami képes hetilapot forgatott. Felállt, kezet nyújtott. Elmosolyodott, csak úgy félig-meddig, igen is, nem is. Éreztem, nevetséges és határozatlan vagyok. Az apja lehetnék, de ha az volnék is, a körülöttünk ülő emberek másként magyaráznák a dolgot. Nem mintha érdekelne, mit gondolnak ezek az ismeretlen emberek. Tudom viszont, mint vélekednék jómagam is egy ilyen kávéházi találka láttán. Olykor látok ilyesmit, s így kommentálom: a vén kandúr. Azt mondják, biológiai tünet. De vajon már magam is azok közé tartozom, akiknél ez biológiai tünetté kezd válni? Haragudtam magamra, s ez nyilván meg is látszott rajtam. A társalgás néhány közhelyszerű mondat után elakadt, azon gondolkodtam, újra kezdjem-e, élénkítsem-e valamivel, van-e egyáltalán valami értelme, nem volna-e jobb a fáradtságomra hivatkozni, vagy ismerősre, akivel összefutottam, s aki meghívott, satöbbi. Nem, mintha nehéz volna lekötni egy fiatal lány figyelmét. Nagyon is könnyű dolog ez, van rá egy régi-régi, jól bevált recept... távoli utazások emlékei, hangsúlyozva mennyire untat a világ. Alexandriai tengerpart, tengeri hadgyakorlat Szingapúrban . . . falu a tajgában, párizsi sztriptíz ... kínai konyha ... hogyan kell inni a vodkát... Berg- mann legújabb filmje. Személyes ismeretség valakivel, bárkivel, valami létező, vagy abban a percben kigondolt személyiséggel.. . milyen szép a maga keze, milyen nemes vonalú, milyen karcsú... ivotté már Calvadost? Nem? Ne sajnálja, kész moslék, csak Remarque szuggerálta millió és millió fejébe, hogy remek ital... magának érdekes szeme van, olyan egészen, de egészen különös ... talán szép is, de inkább különös ... Megtehetném. Régi bevált szertartás ez, ritkán mond csődöt a maga törvényeivel, a bevezetésével, tárgyalásával és befejezésével. Megtehetném, de minek? Huszonegy éjszaka? Százegy éjszaka? Ezerkét éjszaka? — Bejárta már a várost? — kérdezte, kétségbeesetten törekedve arra, hogy véget vessen a kínos csendnek. Bólintottam. Igen, bejártam. — Azt hiszem, hogy ebből már sose lesz város. Tudja, olyan igazi város. Mint Hamburg. — Miért pont Hamburg? — Odavaló vagyok. Ott születtem, ott nőttem fel. Hamburgot is lerombolták, de ma nagy, modern város. — Maga Hamburgból jött ide?
