Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Éjszakai párbeszéd
ütközhetnek a vonatok, hogy bárki meggyilkolhat valakit, hogy születhet, vagy meghalhat valaki. A vasárnapot csak átvészelni lehet úgy-ahogy, többnyire inkább hülyén, mint jól, inkább únottan, mint érdekesen. Főleg akkor, ha az ember egyszercsak egy idegen német városba csöppen, pláne ebbe a városba ... — Nincs valami óhaja? — kérdezte a rokonszenves fiatal lány a portán. — Nincs szüksége valamire? Talán egy jegyre az operába, vagy a képtárba? Semmi óhaja? Semmi kívánsága ? ' Nemet intettem. Nincs szükségem semmire, nem kívánok semmit. — A professzor úr kért, hogy törődjünk örmel. — Nagyon kedvesek, de köszönöm ... A kijárat felé vánszorogtam. A hall egyik oszlopára erősített tükörben láttam, ahogy a lány fürkészve, talán kíváncsian, sőt talán érdeklődve figyel. Jó ötletem támadt, jobb annál, hogy vasárnap este egyedül csavarogjak a városban. — Meddig van szolgálatban? — leptem meg a portáslányt ezzel a váratlan kérdéssel. —- Hatig. Ma kivételesen hatig ... — mosolyodott el. Bosszantott egy kicsit, hogy elmosolyodott, hogy a kérdés egy csöppet sem hozta zavarba, s hogy olyan készséges és természetes hangon válaszolt, s azon is megütköztem, hogy „kivételesen“, mert valahány portája van a világnak, mindenütt este tízkor van a váltás, ha tehát „kivételesen“, akkor nyilván készül valamire, megkérte a társát, aki éjjeli ügyeletet teljesít, hogy ma kivételesen hatkor váltsa fel... — Kár... — mondtam. Láttam, hogy pajkos tűz csillan a szemében, biztosan azt gondolja, vajon mi egyebet vártál, vén kandúr? — Miért kár? — kérdezte kissé megjátszott naivitással. — Azért, mert minden szállodai portán tízkor van a váltás. Ha maga hatkor végez, biztosan készül valamire. — Nem készülök én semmire. Ma reggeli ügyeletem volt, de a kartársnőm megkért, hogy helyettesítsem estig. Hat óráig ... Gúnyt űzött belőlem, és nem is érdemeltem mást. Bizonyára így igaz a dolog, a kartársnő szólt, — szükségem volna egy szabad délutánra, ugorj be helyettem, legközelebb viszonzom . .. Teljesen normális, természetes dolog, de százféleképpen elhangozhat. Tárgyilagosan, hányavetin, unott vagy akár gúnyos hangon is. — És hat után? — Hogyhogy hat után? — No, hat után. Elvégre csak csinál valamit a szolgálat után. Hazamegy, megvacsorázik, moziba megy, vagy lefekszik és olvas valamit, esetleg elmegy a gavallérjával szórakozni, biztosan van valakije ... Bólintott. Van gavallérja. — Kár. Ugyanis meg akartam hívni vacsorára. Gondoltam, lesz talán ideje, talán kedve is .. . — Nagyon szívesen ... — mondta. Kellemetlenül érintett a válasza. Ennek a játéknak régi, banális, de viszonylag pontos szabályai vannak. Egy fiatal lánynak legalább tessék-lássék vonakodnia kellene, ha egy idősebb, ismeretlen férfi vacsorára hívja. Csakhogy ő már sok ilyen ajánlatot kaphatott, nyilván tudja, milyen a vasárnap egy nemzetközi szállóban, évente számtalanszor tanúja hasonló jeleneteknek, az idősebb vendég lejön a szobából, szóba kerül az időjárás, kimegy, öt perc múlva visszajön, unottan és elanyátlanodva ténfereg a hallban, leveszi a polcról a Sabena légitársaság menetrendjét, azon töpreng, miért van ö itt, és nem inkább valahol Montevideóban; Montevideóban biztosan látványos a vasárnap; mindenütt a világon látványos a vasárnap, csak épp itt nem, ahol most tartózkodik. .. felsóhajt, felviteti magát az emeletre, ahol lakik, újra feltűnik a hallban, végigásítozza az estét, majd lefekszik... vagy megáll a portán, és öt percen belül vacsorára hívja a portán dolgozó hölgyet... s mi van abban, hogy nem vonakodott, hogy megszegte a játékszabályokat, melyek úgy lehet, ma már nem is érvényesek, egykor talán érvényben voltak, de ma már nincsenek, fő, hogy ingerlő, hogy csinos lány, hogy kedves lány ... — Ezt komolyan gondolja? — kérdeztem.
