Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Éjszakai párbeszéd
Ladislav Mňačko éjszakai párbeszéd — Levelet hagytak itt önnek — mondta a fiatal lány a szálló portáján, mialatt én a bejelentő kitöltésével bajlódtam. A levél a barátomtól érkezett, akihez látogatóba jöttem ebbe a német városba. Sajnálattal értesített, hogy váratlanul el kellett néhány napra utaznia, de szerdán egész biztosan itt lesz, addig is nézzek szét a városban, van itt érdemes látnivaló bőven, feltétlenül várjam meg őt. .. Mit is tehettem mást? A városnézés csábított a legkevésbé, na de majd csak lesz valahogy, átéltem már ennél rosszabb három napot is, és szerencsére hoztam magammal néhány krimit, a krimi a legjobb módszer, hogy legyűrjük a magányt és idegenséget egy ismeretlen városban. Elfoglaltam a szobámat. Lezuhanyoztam, lementem az étterembe, — biftek, miegymás. Ebéd után lepihentem egy órácskára, alszom egyet sötétedésig, olvasgatok, betérek egy moziba, hátha játszanak valamit, vagy egy borozóba, ha létezik itt egyáltalán efféle. De nem jött a szememre álom. Ritkán fordul elő, hogy nem bírok aludni. Ide-oda hánykolódtam, mindhiába. Ebéd után rögtön el is alszom, régi rossz szokás ez, s ha úgy adódik, hogy ebéd után nem dőlhetek le, hát a nap hátralevő részében rosszkedvű vagyok. Főleg akkor fordul elő az ilyesmi, ha valami értekezletre kell mennem, vagy ha vendégem érkezik, akivel foglalkoznom kell, de olyasmi, hogy lefekvés után ne aludtam volna el, még nem volt. Bárhogy is erőlködtem, nem bírtam elaludni, hánykolódtam, végül a párnák közé fúrtam a fejem, de ez sem használt. Könyv után nyúltam. Kedvenc íróm, Philip Marlowe, ezúttal nem kötötte le a figyelmemet. Sem elaltatni, sem szórakoztatni nem tudott. Furcsa. Olvashatja az ember bármikor, bárhol, akárhányszor, tudja az ördög, miért nem éppen vasárnap délután, egy német város hotelszobájában. A vasárnap mindenütt unalmas. Otthon is az. A többi naptól valami sajátos, kifejezhetetlen módon különbözik. Nem kell nyolckor itt meg itt lennem, tízkor megint másutt, magam osztom be a munkámat, rendszerint az esti és éjszakai órákra, nem kell felhúznom az ébresztőt, nem kell pontosan kelnem, mégis nyolc előtt kelek, leugrom a városba, bejárom a stációkat, hol itt, hol ott ücsörgők, itt is, ott is -kávé vár, megtudom a legújabb pletykákat, hogy két házzal odébb tovább adjam, megvárom az ebédidőt, betérek a vendéglőbe, délután szundítok, és estefelé, ha éppen kedvem tartja, munkához látok, s ha úgy tetszik, befejezem, félreteszem, vagy úgy hajnaltájt elhajítom. Vasárnap minden másként alakul, sehová sem mehetek feketére vagy pletykázni, az ismerősök vagy elutaztak, vagy még alszanak, a vendéglőben lehetetlen ebédhez jutni, az emberek az utóbbi időben nem ebédelnek otthon, az étterem viszont kevés, mindenütt meg kell várni, amíg az ember helyet kap az asztalnál, én viszont nem bírom a várakozást, bárhol is legyen az. Később persze kiürülnek az éttermek, de akkorra a jobb ételeket törlik az étlapokról, s inkább otthon kotyvasztok valamit, délután még krimit olvasok, vasárnap mindig csak krimit, Perry Masonnal, Marlowe-val, esetleg Poirot-val találkozom ilyenkor. Néha, de csak ritkán, .megnézek egy-egy futballmérkőzést... A vasárnapot idegen városban tölteni, az még ennél is rosszabb. Végtelenül hosszú, s az idő alig vánszorog. Mihez lássak egy idegen városban, ahol senkit sem ismerek, de engem sem ismer senki? Az utcán ténferegjek? Már rég feladtam a reményt, hogy egyszer belebotlok „a“ nőbe, esetleg „a“ kalandba. Nem hiszem, hogy vasárnap össze-
