Irodalmi Szemle, 1966

1966/10 - FIGYELŐ - Jean Grosu: Új utak a román prózában

bennük a mindennapos banalitásokból valami rendkívüli sarjad. A szerző „nyersanyaga“: gyilkosságok, verekedések, betörések, titokzatos találkozások. A konfliktusokat a végsőkig kiélezi, előzményeiket feltorlódott sokk-jelenségekként fogja fel. Hősei (könyvelő, zoo- technikus, futballista, orvos) nem mindennapi emberek. Létezésüket, életüket, amely csupa túlfinomult érzékenység, robbanékonyság, nyugtalanság, tragikus események alakítják. Tetteik túlzók, de lélektanilag indokoltak. Am mégis, lelki életükben és belső szemléletükben van valami közös tulajdonság, ahol az emberi felelősség tudata eredeti módon nyilvánul meg. Ion Baiesu szemben áll a hazug és a valóságot eltorzító irodalomfelfogással, s a cselekmény mint központ köré épített prózájába állandó epikai feszültséget visz, és olyan értelmet, amelynek lényege az emberi lélek megbonthatatlan egységében rejlik. Hisz a valóságban ezek a „dühöngő emberek", akik a könyv lapjait benépesítik, a felelősség nyugtalanító tudatától ingerelve lázadnak mindenfajta igazságtalanság ellen, a törvényesség megsértése, az alkalmazkodás és az egyenlősdi ellen.

Egészen másfajta egyéniség Stefan Bánulescu, akinek Férfiak tele címen közölt novellái szintén erős, egészen különleges, eredeti tehetségről tanúskodnak; mesterien kezeli az egyik legbonyolultabb írói technikát, van érzéke a színekhez, és olyan palettával dolgozik, amilyet az utóbbi években csak ritkán láthattunk. A könyv címe a kegyetlen fasizmus és háború szerencsétlen éveit jelképezi, amellyel egy erős nemzet szembeszegült, és amely a küzdelemben bátorságáról és sérthetetlenségéről tett tanúbizonyságot.

Stefan Bánulescu modern prózát művel. Ösztönző, tömör próza ez: a szerző mestere . a légkör teremtésének, amely súlyos lelki válságokat tükröz, s ezek elsősorban jelképes értékeik miatt érdekesek. Annak ellenére, hogy főleg szuggesztivitásával hat az olvasóra, és

sokféle fogékonyságot követel tőle, nem foszlik szerte prózájának epikus mozgása, és nem gyöngül a szerző meseszerű líraiságában. Olyan líraiság ez, amelyben a valóság mítosszá, s a mítosz valósággá változik.

Stefan Bánulescu ritka, eredeti íróegyéniség, aki egyáltalán nem sietett munkáinak közlésével, és akinek sokáig nem számított, hogy a kritika teljesen mellőzte őt.

Egy további román prózaíró, Dumitru Radu Popescu csupán utolsó művével, A föld álmával igazolta műveinek kivételes költői értékét. A fiatal román próza zenekarában „különös esetnek“ számít. Ügy mondhatnánk, hogy D. R. Popescu kétlaki művészegyéniség: egyrészt figyelmes, dolgos és fürge szemű prózaíró, aki pontosan rögzíti megfigyeléseit, hogy novelláiban hatásosan leírja őket, másrészt viszont költő marad, aki lenyűgözőn szűri prózájába a lelki élményeket.

„A föld álmának, szerzője — jegyzi meg egyik legújabb recenziójában a Gazeta literará — élő alaíkokat teremt, akiket néha lelki vagy erkölcsi válság fenyeget, de művészi szempontból nézve mindig egységesek; van érzéke a finom megkülönböztetések és apró különbségek vizsgálata iránt, pontosan követi a kifejezett jelenségek automatizmusait és identikus szempontjait, tud légkört szuggerálni, s olyan magabiztos hangon képes megkülönböztetni a teljesen szerves epikai vízió jegyeit, logikusan kapcsolni az epizódokat, az elbeszélő elemeket egyetlen drámai csomópontba gyűjteni, kiemelni és tömören összefogni egy-egy elbeszélés értelmét pregnáns jelenségekben, lírai eszközökkel megidézni a természet és a szerelem szépségeit ...“ S így mindhárom szerző új, eredeti, elég erős és főként reményekre jogosító tényezőt jelent új könyvével. Ez az irodalom újszerűségével és merészségével lepi meg az olvasót. Nem azért lett, hogy egy lélegzetvételre olvassák, hanem hogy az olvasó visszavisszatérjen hozzá.

Jean Grosu