Irodalmi Szemle, 1966

1966/10 - FOLYÓIRATSZEMLE - Koncsol László: Az avantgarde alkonya

zött játszódik le, s ezért a művésznek, ha ezt a valóságot akarja kifejezni, ki kell aknáznia az avantgarde kínálta lehetőségeket.

Mivel a háború és az azt követő évek végeztek a humánum hagyományos felfogásával, s az ember elmagányosodása végül az én elvesztéséhez vezetett, ma az ember önmagát keresi, a valóságot, s ez létkérdéssé, egzisztenciális problémává vált. Ezért ma már nem költői programok és normák határozzák meg a különbségeket, hanem antropológiai-filozófiai kritériumok, amelyek világnézeti jelentőségre emelkednek. Ezért nincsenek ma élesen elkülönülő irányzatok, de inkább olyan művészek csoportjai, akik rokon világnézetük alapján válnak ki és közelednek.

A csehszlovák művészeti életben az elmúlt két-három év során rendeződtek a viszonyok, s ez Hamada szerint azt is jelenti, hogy sokkal nehezebb és bonyolultabb feltételek születtek a művészet és az irodalom számára. Sok művész el is szokott a normális feltételektől, és rtem képes megbirkózni velük. Az író ismét előre nem szabályozott kapcsolatba került a valósággal, más szóval: hosszú idő múltán könyörtelenül szembekerült az ismeretlen valósággal és önmagával.

Amíg Hamada a művészetről és az irodalomról általában beszélt, Jozef Kot kifejezetten a prózával foglalkozik. Először is felteszi a kérdést: létezik-e a prózában avantgarde mint zárt irodalomtörténeti kategória, vagy csak bizonyos formai vívmányok azonos elnevezéséről van szó. A költészetben könnyebb a kutató helyzete. A próza már jellegénél fogva is nehezebben enged az esztétikai programok kényszerének. A prózaíró műve többnyire maga a program és annak megvalósítása is. A francia új regény képviselői sem alkotnak egységes csoportot: nyilatkozataik is ellentmondanak egymásnak, és műveik sem tanúskodnak valami egységes modell passzív átvételéről. Az avantgarde próza története tehát valahol az irodalom fejlődésén belül játszódik, a szerzők egyedi törekvéseiben, hogy leküzdjék a megszokott módszereket. Laurence Sterne, Hermann Melville, Andrej Belij, Marcel Proust, James Joyce, Virginia Woolf, William Faulkner, Ernest Hemingway nem csupán az avantgarde próza önkényes képviselői: mélyebb elemzéssel kimutatható, hogy összefüggő láncolatot alkotnak. Jellemző, hogy elsősorban nem a külső formai elemek változásáról van szó (a nyelv felbontása és új szintézise, kompozíció, sujet stb.) Fontosabb ennél a gnozeológiai és jelentésbeli értékek eltolódása: a próza fokozatosan elveszti szépirodalmi informáló jellegét, nem krónika többé, különösen akkor, ha az átélt valóságot a szerzői fikcióval próbálja helyettesíteni. Az új próza szertefoszlatja a prózáról mint közlőeszközről szóló babonákat, és minden eszközzel olyan feltételeket teremt, hogy az olvasót megfossza illúzióitól, önmagát pedig a kötelességtől, hogy az életből ellesett történet fog a műben peregni. Minden avantgarde a tagadásban valósul meg. A próza is. Az író tagadja a hagyományos elbeszélő folyamatokat, fejük tetejére állítja, kineveti őket. De még ennél is fontosabb, hogy küldetését már nem a közlésben, hanem új autonóm valóságtartalmak megteremtésében látja. így tűnik el a hagyományos arisztoteleszi határ a líra és az epika között az epika kárára: a próza szubjektivizálódik, sajátszerű tér- és időkategóriákat teremt, s a lírai költőhöz hasonlatosan az író maga is résztvevőjévé válik a történetnek, színészévé a játéknak, amelybe mint rendező nem nyúlhat bele többé: vagy a szerző teljesen eltűnik még akkor is, ha az elbeszélés látszólagos objektivitása csupán a legsajátosabb szubjektivizmusból absztrahálódik. Ezzel függ össze a sujet, a mese funkcióbeli eltolódása: megvan ugyan Joyce-nál is, Döblin- nél is, de ez már nem a klasszikusan felépített történet, sőt, az epizódokat sem keíi motiválni. Ha a hagyományos próza meséjét minden nagyobb nehézség nélkül reprodukálni lehetett, Hemingway novelláinak esetében ez aligha sikerül: a szerző rendszerint csak egy metszetet, egy-egy helyzetet mutat, ahol a történet úgyszólván közömbös. Ez a közeledés azonban — s ezt hangsúlyozni kell — csak az alapokban játszódik le, s nem jelenti a költői eszközök mechanikus átvételét. Döntő tényező itt az, hogy a próza több jelentést kap — a mindennapi banális dolgok új méreteket és jelentéseket kapnak.

Az említett tagadás csupán előzetes feltétele az avantgarde prózának. Az eredmény a tagadás tagadása, a bomlásnak új szintézis útján v<aló elvetése. Joyce Ulyssese nem csupán bravúros formai mutatvány: elsősorban az egyik legfigyelemreméltóbb újkori mítosz hordozója, miközben a homéroszi és joyce-i világ párhuzamának mély belső gyökerei vannak. A látszólag hagyományosan ábrázolt kafkai világhoz is ez hozza őt közel.