Irodalmi Szemle, 1965

1965/5 - Dobozy Imre: Egy egyívű pálya dicsérete

az ócskapiacon vette az anyám, de akkorát, hogy minden lépésnél le akart maradni a lábamról, s zokni helyett az ő fekete pamut- harisnyájából adott ide egy párt és zoknitartónak jó erős manilla-madzagot..Nem elérzékenyülésről van szó: szembesítésről, ugyanazon ember — emberek — különböző időszakokban való egybevetéséről, Darvas egyik legjellemzőbb, s a Részeg esőben majd hallatlan erővel kiteljesedő emberkutató, társadalomkutató módszeréről. Mert a maga nyomorúságos gyerekkorán túl rögtön számonkér mást is, fontosabbat, közérvényűbbet. Mi lett az egykori társakból? Mi lett életprogramjukból, hitükből, tehetségükből, felelősségükből? Erre a kérdésre már csupa vádpontból áll össze a válasz. Az író elfáradt, belenyugvó, így vagy úgy megalkuvó emberekkel találkozik, a lelkes növendékek helyett, és sorsukért — tartalom és súly szerint — felelőssé teszi a kort, az embernyűvő, hazug társadalmat —, de nem tudja felmenteni magukat az áldozatokat sem. Egyik volt diáktársa, öt évig állástalanul tengődve, végre állást kapott egy tanyai iskolában. „Minden órára úgy készült, mint egy-egy mintatanításra a tanítóképzőben, amilyet csak négyet-ötöt tartottunk egész tanulmányunk ideje alatt. Önképzőkört csinált a kis tanyai gyerekekkel, műkedvelőket szervezett, népművelési előadásokat csinált, népfőiskola jellegű tanfolyamokat tartott, amikre semmiféle hivatalos előírás nem volt. A gyerekek és a szülők egyaránt rajongtak érte, s felülről is egyre-másra kapta a dicsérő elismeréseket. A tanítógyüléseken mint példát emlegették a fölöttesei. Két év múlva, mintegy elismerésként, behelyezték a közeli faluba. A tanyai magyarok sírva búcsúztatták, s ő is nehezen ment el, de — így mondja — mégis olyan volt ez, mint egy szabadulás. Nem bírta volna tovább az önként vállalt rengeteg munkát, ahhoz meg nem volt elég könnyű a lelkiismerete, hogy »lazsáljon«. Nem akarta becsapni az embereket. Oj helyén is szeretik, mert jó tanító, de felét sem végzi, mint amott. Fáradt s alig várja, hogy megint lépjen egyet a ranglétrán, s újra léphessen egyet a hivatástól a kötelesség felé...“ És rögtön kész az írói ítélet is „A kimondatlan tragédia, amelyet talán csak mi érzünk meg, a szavak mögött, egész nemzedékünké. A parasztok szeretetével, megható ragaszkodásával megmért s hivatalos elismerésekkel megbecsült hatalmas erőfeszítés, melyet barátunk végzett ott, kint a tanyán, hősi, szép teljesítménynek látszik. Mi azonban érezzük, tudjuk, hogy inkább acsargó nekifeszülés és halálos hajrá volt, amiben utol akar érni az ember valamit, ■ami elfutott előle . . . Olyan, mintha a hosszú

úton és sok törődésben elnyűtt futó akkor adná bele kifulladt tüdeje végső erőfeszítését a finisbe, amikor friss erővel még csak a starttól kellene indulnia... Meddig és hova tud így elérni az ember? A test talán elér oda, ahova igyekezett... De mit csinál és hova ér el a lélek?"

Darvas egész életműve szenvedélyes, tudatos lázadás az olyan körülmények ellen, melyek közt az ember idő előtt — vagy értelmetlenül

— elnyüvődik, elhasználódik, vagy megalkuszik: de az ember ellen is, aki hagyja magát értelmetlenül elnyüni, vagy alkura szorítani.

Életrajzi adatok, bibliográfiai felsorolás helyett fontosabbnak tartottam mindezt elmondani, mielőtt néhány megjegyzést fűznék a Részeg esőhöz. Azt azonban idetartozónak érzem, hogy Darvas — aki a felszabadulás után jó évtizedig, különféle tárcákban, miniszterséget viselt — 1956 óta nemcsak újra többat. ír, hanem a Kormos ég, a Hajnali tűz című drámáinak, 39-es dandár című filmjének, és főképp a Részeg esőnek tanúsága szerint éppen most írja legigényesebb, legmaradan- dobb műveit.

A Részeg eső nem könnyű olvasmány. S nem azért, mert — mint néhányan mondták — szuverén módon kezelt, rendkívül hajlékony, emberközpontú szerkezete elveti a hagyományos regény könnyebben követhető felépítését, eszköztárát. Mondanivalója miatt nem könnyű. De ez a mondanivaló megéri a fáradságot, nemcsak a magyar olvasóknak, hanem másutt is: egyetlen ember sorsának, sorsa alakulásának és tragikus végének feltárásán át olyan társadalmi mélységekig ás le, olyan általános következtetésekig jut el, melyek korunk legnagyobb, legizgalmasabb kérdéseit segítik megérteni, vagy legalább megfogalmazni.

Balla Géza festőművészt, öngyilkossága után eltemetik. Ezzel indul a regény. És azzal, hogy az író a kétségbeejtően értelmetlen — vagy annak látszó — pisztolylövés után elkezdi felfejteni Balla Géza életének szövetét, keresve az okot, a felelősséget, a logikát — benne és a világban — mely a lövést megelőzte és előkészítette. Az embercentrikusság azonban nem egyéni centrikusság. Darvas, a népben, világban gondolkodó író pontosan tudja, hogy az egyéni adottságok, hajlamok, törekvések, kudarcok és sikerek csak egyik összetevőjét adják az ember pályájának: a másikat, az erősebbet — az elsővel egyszerre polemikus és harmonizáló egységet alkotó összetevőt — a létezésmód adja, az élet hatalmi, társadalmi, anyagi feltételeivel. A kérdés tehát nem az, hogy Balla Géza miért, hogyan lett öngyilkos.