Irodalmi Szemle, 1965

1965/5 - Dobozy Imre: Egy egyívű pálya dicsérete

A kérdés: önmaga elpusztításáért mennyiben felelős ő, és mennyiben mások, akik ugyan nem vették el tőle az életet, „csak“ segítettek megfosztani attól, ami nélkül nem lehet élni: az értelmes ragaszkodástól mindahhoz, ami közérvényűen jó és igaz.

Az egyéni tragédiával induló regény így válik nyomban egy egész generáció pályájának kíméletlenül mély, hallatlanul izgalmas vizsgálatává. Hiszen ez a generáció, a mostani ötven- hetvenévesekké, és valamivel fiatalabbaké, történelem-csináló nemzedék. Részben tudatos, vagy még ellenszegülve is, de az legjava, a kommunisták, akikRez Darvas is tartozik, beleadták minden erejüket, tudásukat, hitüket, s éltük kockáztatását is, a fasizmussal szembeni ellenállásba. De mást is beleadtak. A Horthy- rendszerben agyonüldözött kommunisták alig- alig áttörhető elszigeteltségét, a szükségesből eredő, de eltúlzott óvatosságot, az érthető, de olykor visszájára forduló gyanakvást. Balla Gézát kínozza, de Darvas Józsefet még jobban kínozza: e szabadságharcos, forradalmi tradíciót őrző országban miért nem bírt mégis tágabbra, népibbre, nemzetibbre, tevékenyebbre nőni a fasisztaellenes, felszabadító mozgalom. A kommunisták beleadták minden erényüket, önzetlenségüket, emberformáló példájukat a felszabadulást követő óriási emberi, társadalmi változásba, az elpusztult ország újjá- teremtésébe, a megvert, de meg nem semmisített gazság romjain az igazság időt álló épületének megépítésébe. De beleadtak mást is. Szektás türelmetlenséget, a hatalom eszközeivel való visszaélést, makacs tévedéseket, áldozatokat követelő törvénytelenséget. Balla Géza drámai reményvesztésének guckkastenén át ezt kutatja az író, magát sem kímélő, éles kérdezéssel: annyi hit, becsületes szándék, áldozat után, és közben hogyan, miképp lett olyan a valóság, a személyi kultusz idejének valósága, amilyen lett: benne óriási eredményekkel és csüggesztő bajokkal, felemelt emberek tömegével és megalázott emberekkel, nagy igazságokkal és megcsúfolt eszmékkel. Kibírja-e, kibírhatja-e ezt a forradalmár számára kínzó felemásságot, a csalódásokat, a kiábrándult emberek szeméből sütő felelős- ségrevonást Balla Géza, vagy akár más? Bele kell pusztulnia? Vagy élni, csak élni, hit nélkül? Vagy mi legyen hát az emberrel, aki föltette rá az életét, vállalni valamit, valami nagyon igazat, nemeset — de amiből sok vonatkozásban más lett?

Darvas mindezt nem tételesen kérdezi. Alakjaival, alakjai sorsával kérdezteti. írói bravúr, ahogyan — a kitűnő filmek szerkezetével rokon felépítésű regényében — soha nem kérdéseket, téziseket, történéseket, hanem mindig embert, magatartást szembesít: ugyanazt az embert, korábbi és későbbi önmagával, és más emberekkel, de mindig a belső tartalom kendőzetlenül szigorú mércéje szerint. És az ítélet? Mert Darvas, mint a hozzá hasonló alkatú írók, ítélkezés nélkül nem tud vallani senkiről és semmiről, se emberről, se időről, önmagáról sem. És éppen itt mond ki valami nagyon fontosat, valami elszigetelhetetlenül közérdekűt, Balla Géza ürügyén ugyan, de mindenkinek szóló módon. Nemcsak hibáinkkal, tévedéseinkkel, elkövetett igazságtalanságainkkal kell leszámolnunk, kérlelhetetlenül. Az illúziókkal is. Furcsa, talán még nem is gondolkodtunk rajta eleget: a világ legkorszerűbb filozófiájának, legtudományosabb társadalomépítésének vallói és művelői is hány és hányféle illúziót melengettek magukban! Például azt, hogy — végre — meg kell csak ragadni a hatalmat, a munkásosztály hatalmát, és ezzel automatikusan végeszakad mindenféle igazságtalanságnak, embertelenségnek. Például azt, hogy becsületesen, önzetlenül kell csak dolgozni, és végeszakad a tévedésnek, az ügyeskedésnek, az élősdiségnek, a karrierizmusnak, és más emberi rossznak. Nem sorolom a példákat. Sok illúzió is vétkes abban, hogy a forradalom annak idején misztifikálódott, nem egy vonatkozásban elrugaszkodott az adott világ, az adott valóság tényleges tartalmaitól. Nem szabad szóhoz juttatni régebbi, vagy új illúzióinkat. És mindenekelőtt azért nem szabad, mert az illúzió gyengíti, el is veszejt- heti az éberen figyelő, a valóságot elemző és formáló, tudományosan megalapozott forradalmár meggyőződést: a hitet abban, hogy az ember, értelmével és eltökéltségével, úrrá tud lenni a világ bajain.

Szeretem Darvas regényét. Igaz mű, mindenekelőtt abban az értelemben, hogy divatos méricskélés nélkül, bátran és nyersen vonultatja fel az emberben s egész emberi világában jelenlevő, hol egymást segítő, hol egymásnak ütköző erőket. De ez a felvonultatás meggyőzően elegendő ahhoz, hogy a Részeg eső elolvasása után, forró művészi élménnyel is gyarapodva, az ember megerősítse hitét a szocialista forradalomban, és önnön életszereteté- ben.