Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 (3. folytatás)

dekeivel, és részben az északikeleti, különösen a New York-i tőkével való együttműködésre törekedtek (amely különbem a texasi nyersolaj túlnyomó részét is ellenőrzi, a kitermelést, a finomítást és az egész feldolgozásit). A politikai konfliktusban, amely két személy, Shivers és Johnson köré összpontosult, fontos társadalmi és gazdasági folyamatok tükröződtek: „A texasi gazdasági élet... gyökeres változásai... azt eredményezték,“ írta 1956 júniusában az USA kommunista pártjának havilapja, a Political Affairs, „hogy színre lépett az erős munkásosztály, a közép burzsoázia népes rétege, amely nyomatékosan védelmezi a maga érdekeit, és egy sor tőkés csoport, melynek osztályuralmi elképzelései néhány szempontból ellentétbe kerülnek a fajgyűlölők elképzeléseivel.“ A választást megelőző konferenciákon Johnson győzött. Programja „konzervatív volt, a középtől jobbra“, de megkapta „a texasi demokraták hatalmas többségének támogatását“, úgyhogy ennek eredménye „a népi erők megsemmisítő győzelme volt a fajgyűlölet fölött“. (Ugyanott.)

S egyáltalán, ebben az időszakban alakult ki Johnson politikai stratégiája. 1957-ben Johnson további lényeges lépésre szánta el magát, amely arra volt hivatva, hogy „levakarja róla a déli demokrata bélyegét“ (és ki tudja, talán egyszer megnyitja előtte az utat az elnöki szék felé). Egy törvényjavaslatot terjesztett a szenátus elé, amelynek alapján a szövetségi hivatalok új hatáskört kapnának: hatékonyabban beavatkozhatnának, ha a déli államok akadályoznák a négerek részvételét a választásokon. Volt ebben egy adag politikai merészség, ha texasi származása nyújtott is neki néhány előnyt. Texas lakosságának mintegy 12 százaléka néger, míg Mississippiben és a volt Államszövetség néhány más államában az arány mintegy 30 százalék; azonkívül Johnson államában a négerek inkább a keleti részekbe tömörültek, és máshol alig haladja meg számuk az összamerikai átlagot; Texas specifikus faji problémája az angolszászok és a spanyolindián mexikóiak viszonya. Texast tehát a faji és nemzetiségi egyenjogúságért vívott harcnak csupán egy további szakasza érinti majd a legérzékenyebb ponton — s ez természetesen mégis megkönnyítette egy kicsit Johnson dolgát. Hosszú harc után a Kongresszus jóváhagyta a javaslatot. S bár a törvény nem dicsekedhetett radikalizmussal, történelmi fordulatként köszöntötték (és kárhoztatták): ez volt az első ilyen amerikai törvény 1870 óta.

Johnson — Kennedyvel ellentétben — a Joe McCarthy ellen indított kampányban is tevékenyen részt vett. Nemcsak úgy, hogy maga

is megszavazta a határozatot, amely a szélső jobboldali szenátor túlkapásait megbélyegezte; hanem azzal is, hogy a szenátusi demokraták nagyhatalmú elnökének támogatása nélkül, amilyen akkor Johnson volt, a szenátus aligha szánta volna rá magát, hogy olyan élesen elkülönüljön fasisztabarát tagjától.

Mindezek ellenére sem a liberális demokraták, sem a szakszervezetek nem akartak hallani Johnsonról az elnökválasztás előtt. Főként azt vetették szemére, hogy a szakszer- vezet-ellenes Taft-Hartley törvény mellett szavazott; hogy 1957 óta semmi különösebb lépést sem tett a négerkérdés területén; hogy elutasította a szövetségi illetékességet a partmenti nyersolaj-lelőhelyek esetében, és ellenzett minden beavatkozást a rendkívüli adókedvezményekbe, amiket a nyersolaj-milliomosok a huszas évek óta élveznek. Az „Americans for Democratic Action“ nevű liberális szervezet vezetői kiszámították, hogy

1957-ben 54 %-foan szavazott „liberálisan".

1958-ban 67 %-ban, 1959-ben 58 %-ban — és a szakszervezeteket tizenkét esztendőn át csak 46 %-ban elégítette ki. Az AFL-CIO szakszervezeti központ tehát egy különleges gyűlésen kimondta, hogy Johnson egyetlen helyre sem való a demokrata jelölőlistán.

A demokrata párt választás előtti kongresz- szusán így 409 szavazatot kapott, a kongresz- szus által javasolt elnökjelölt Kennedy 806 szavazatával szemben.. Amikor a győztes őt jelölte az elnöki tisztre, Robert Kennedy, aki akkor nem volt haladónak nevezhető „megrémült“. Neki is „túlontúl konzervatívnak“ tűnt fel Johnson személye, és főként azt nem igen bírta neki megbocsátani, hogy „Truman, a volt elnök és Sam Rayburn Johnson régi barátja, (sóik éven át a képviselőház elnöke, texasi, aki az állami törvényhozó testületben még Johnson apjával ült együtt — D. P.) pörölynek használták fel Joihnsomt az „éretlen“ John Kennedyvel szemben“ (Spiegel, 1963. december 4.)

L. Rauh, az Americans for Democratis Action elnöke, egyetlen szóval reagált Johnson nevére: árulás.

Dráma dráma után

Johnson politikai életrajza könnyen hathat, úgy mint ellentétek gyűjteménye: egyrészt populista hagyományok, Roosevelt és Kennedy, másrészt Sam Rayburn, Connally-féle emberek, rabló erkölcsű nyersolaj-milliomosok érdekeinek szolgálata, Ezek az ellentétes hatások annál nyilvánvalóbbak, hogy Johnson nem gondolkodó és nem fellelkesült ember fajta, aki erkölcsi kötelességének érezné, hogy