Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Egy nemzet él itt

a forradalom mindezt magában hordta. Alighogy a kiegyezés után hatalomra jut, leteszi álarcát, lerázza az utolsó magasztos szavakat, melyek most már feleslegesek. A mozgalom már nem leplezi arculatát, leplezetlenül valósul meg, csupán az, ami: az arisztokratikus oligarchia diktatúrája. Ezzel a mozgalommal szemben, mely maga mögött tudja a hatalmat és a történelmi dicsőséget, a gazdagságot és a művelt Európát, áll egy maréknyi szlovák értelmiségi, elszigeteltek és elítéltek, szegények és csaknem hontalanok. „Ennek a pártnak az ereje és jövője (a szlováknak — V. M. megj.) a szlovák polgárságon és a népen nyugszik“ — jelenti ki Š. M. Daxner. Ez volt az egyetlen alternatíva, a történelmi szükség- szerűség és az egyedül lehetséges jövő. A szlovák politika plebejusi hangsúlya, ez a mi hozzájárulásunk Közép-Európa történelméhez; ez a jánošíki derékszíj, melyből a nemzeti mozgalom erőt merített: ez a mi büszke örökségünk. Bizonyára nem mindig és minden részletkérdésben azonosítható a szlovák-ma- gyar viszály a plebejus-arisztokrata viszállyal. De bizonyíthatóan így volt általánosságban, a két mozgalom fő irányvonalában. Két különböző atmoszférájú nyomás volt ez, melyben a két nemzet nemzeti öntudata kifejlődött. Nemcsak a magyar politikusok, a magyar írók is, akik távol álltak a korlátolt sovinizmustól, minket a jóhiszemű szolgák és szolgálólányok nemzetének tekintettek. A magyarok és a magyarónok nemcsak pánszlávizmussal vádolták a szlovákokat, hanem „pánszlávizmussal és kommunizmussal“. (Tudjuk, hogy mélyen tévedtek: egyetlen pánszláv és kommunista — Bakunyin volt. Sem Stúrnak, sem a nyolcvanas évek Maticája férfiainak semmi közük sem volt a kommunizmushoz. Ez a gúnynév — akkor a kommunizmussal való gyanúsítást gúnynévnek és sértésnek tartották — csak azokat az atmoszferikus viszonyokat mutatja be, amelyekről már beszéltem: rámutat a szlovák mozgalomnak a néppel való kapcsolatára, szociális profiljára.)

A történelem gyakran fejőstehén. Azt keresik benne, ami megfelel a napi és pillanatnyi szükségletnek; igazolják vele az igazolhatatlant; áttekinthetetlen fátyla mögött gaztetteket követnek el. Persze, arra gondolok, amire nem igen akaródzik gondolnunk: a fasiszta Szlovák Állam korszakára. Ez — a történelmi összefüggés értelmében — nemcsak a nyitrai fejedelemség, Pribina korszaka volt, hanem az az időszak is, amelyben gyakran hivatkoznak Stúrra és Štúrék mozgalmára. Legerősebben a

leggyöngébb pillanatot hangsúlyozták: Štúrék fellépését Bécs mellett. Mivel főként második fegyveres fellépésük hasonlít erősen a zsoldosok szerepéhez, itt volt a történelmi hasonlatosság: Štúr — Bécs, Tiso — Berlin. Štúr tévedéséből történelmi érdem lett, Štúr mint szelíd németbarát az „örök német-szlovák testvériség“ zászlajára került.

Igaz, hogy Štúr aláírta „Az Osztrák Birodalom egységéért“ című felhívást; igaz, hogy ebből nem akarok idézni: eléggé szégyenteljes dokumentum. Ez a taktikai hátrálás nem igazolható; de ugyanúgy fontos az is, hogy ez csupán taktikai hátrálás. Štúr stratégiai koncepciója feltételezte a németektől és az osztrák birodalomtól való függetlenséget is. Kortársai közül kevesen látták oly pontosan az osztrák birodalom szerepét és végzetét, mint ő: „... vajon nem támogatja-e Ausztria a kelet elleni hadjáratot ma éppúgy, mint valaha? És mire való mindez, ha nem arra, hogy szavuk szerint valamennyi műveletlen népet német erkölcsökre tanítsanak?“ (Igen, pontosan így: Drang nach Osten; civilizációs küldetés; pacifikációs küldetés; ausretten und ausradieren; a németek keleti békealkotó küldetése, ahogy ma Wenzel Jaksch mondja.) Ausztria elhatározta, mondja továbbá az alázatos németbarát Štúr, „hogy valamennyi szláv, magyar és olasz nemzetet beűz a német ketrecbe“. Nem akart ebben a ketrecben élni: gyűlölte Ausztriát. Tudta, hogy a németekkel való szövetkezést csak a végső szükség igazolhatja, hogy ez, ha nem is az ördöggel való szövetkezés, de bizonyára a legfőbb ellenséggel. Nem ismerek más politikust, aki két évvel a forradalom után ilyen pontosan és kérlelhetetlenül kimondta volna: Carthaginem esse delendam: „ ... szembe tűnő és világos, hogy ha egyszer a nemzetek összessége, a szlávokat is beleszámítva, felkel ellene, nem maradhat fenn, és eltűnik a föld színéről. Ami egyszer túlélte magát, és elveszítette jelentőségét és értelmét, és ez Ausztria példája, el kell tűnnie.“ Már az ötvenes évek elején érthető és világos Štúr előtt mindaz, ami más híres politikusoknak nem lett érthető és világos sokkal később sem. El kell tűnnie: Štúr ezt a meggyőződését már nem változtatja meg, ez politikai végrendelete, üzenete a jövőnek.

Igen, a németek itták Štúr vérét. Ebből a szempontból érzéki világa nagyon közel áll a miénkhez: „úgy jöttek ránk, mint a farkasok, mindent égettek, ütöttek és vágtak... A németek a mi időnkben hallatlan kegyetlenségeket követtek el Poznanban, sok elfogott lengyelnek bélyeget sütöttek a homlokára. Ez a német műveltség!“ Mit mondjunk még ehhez? Még: „Ezért az osztrák kormány más